Nézzünk néhány elrettentő példát.

Albánia

Albániában 2001-ben és 2005-ben vegyes arányos jellegű rendszert használtak, amit a korábbi kétszavazatos vegyes, árokrendszer típusú szisztéma helyett vezettek be. A táblán látható, hogy a Szocialista párt 2001-ben annyi egyénit nyert, hogy 42% fölötti eredménnyel 0 listás mandátumra volt jogosult. Sőt, ez a 42% a még így is a mandátumok több, mint 50%-át hozta magával, ugyanis 100 egyéni mandátumot 40 listás hely még így sem tudott teljesen kompenzálni. Nem meglepő, ha egy pártban 0 listás mandátum miatt elkezdenek gondolkodni, hogy mégis hogyan lehetne azzal a 42%-kal mégis szerezni pár extra mandátumot.

A 2001-es választás úgy tűnik, még egyszavazatos rendszerben történt, ami nehezebbé teszi a manipulációt, de 2005-ben már a korábbi rendszerhez hasonlóan újra külön választhattak jelöltet és pártot a szavazók. És “érdekes módon” a szocialisták ezúttal a 39% egyéni szavazatarányuk mellett 9% listás szavazatot se szereztek. A választáson győzedelmeskedő Demokrata párt pedig 44% egyéni szavazat mellett csupán 8%-os listás teljesítményt nyújtott. Miért?

Azért, mert a pártok kifejezetten kérték a szavazókat, hogy NE szavazzanak a listájukra. (Az a 8-9% jórészt olyanok lehettek, akik “elrontották” a feladatot…) Pontosan azért, mert ha sok egyénit nyernek, akkor alig vagy egyáltalán nem kaphatnak listás kompenzációt. Helyette a “csalilistáikra”, szatelitpártjaikra irányították a listás szavazataikat, amelyekhez kötve egyéni jelölteket nem is indítottak. (A törvény valószínűleg kötelezővé tette a listaállítást az egyénit indító pártoknak, ellenben a listát indító pártoknak nem kellett egyéni jelölteket állítaniuk. Ez Magyarországról nézve fura, igen…)

Így lett a 44%-ból trükkösen megint abszolút többség (a jóval kevesebb egyéni körzet ellenére), a következő, 2009-es választásra pedig már le is cserélték a rendszert sima listásra (először zárt listásra, majd a jelöltre szavazást nyílt listákkal hozták vissza), mert úgy nincs sok értelme, ha mindenki kijátsza…

Lesotho

Lesotho esete nagyon hasonlít az albániaira. A 2002-es választáson az MMP még úgy működött, ahogy kellett, a legnagyobb párt pedig egyetlen listás mandátumot sem szerzett:

2007-ben viszont már a két nagy párt duplikálta magát, az egyéni jelölteket más néven indította, pártlistát nem állítottak az esélyes egyéni jelöltek pártjával, nehogy elvesszenek a szavazatok:

2012-re lecserélték a rendszert, a vegyes arányos cél maradt, de azóta nem lehet külön szavazni egyéni jelöltekre, az egyéni és a listás szavazat egy és ugyanaz. A probléma úgy tűnik megszűnt, de egyben a vegyes arányos rendszer egyik fontos előnye is elveszett.

Olaszország

Olaszországban ugyan nem vegyes arányos rendszert használtak, de ugyanolyan veszélynek volt kitéve, mint a kétszavazatos MMP. Ezt ott többek között Silvio Berlusconiék használták ki, erről egy éve írtam.

Dél-Korea

Mivel olyan kevés a listás mandátum (46/300), a dél-koreai választási rendszer jóindulattal sem nevezhető vegyes arányosnak, de ugyanolyan mandátumkompenzációt alkalmaz. A rendszert pofátlanul kijátszák a pártok (pont úgy, mint a fentieknél), ahogy az a szatelitpártjaik logóiból is látszik:

Az egész olyan, mintha a Júdea Népe Front jelöltjei ezen a néven indulnának, listán a Júdeai Nép Frontja nevet használnák. Végeredményben így bújtatva, de árokrendszer maradt.

Venezuela

Nem fog talán sokakat meglepni, hogy Venezuelában is kijátszották a vegyes arányosnak szánt versenyt: ami kompenzáció még 2000-ben Chávez ellenében dolgozott listán, azt 2005-ben ‘biztos, ami biztos’ alapon kiiktatták egy “Választási Győztesek Egysége” nevű szatelitszervezet segítségével (már a 2000-es választáson volt nyoma egy másik pártnál ennek a taktikának). A választáson egyébként sok száz párt vett részt, én csak a felső sorokat mutatom:

2010-re itt is lecserélték, a kompenzáció látszatát eltörölve itt hivatalosan is árokrendszer maradt hátra.

Románia

Romániában a vegyes arányos rendszer egy fura változatát használták 2008-ban és 2012-ben, amiben az egymandátumos kerületekben csak az 50% feletti szavazati arányú jelöltek győzhettek, de második forduló nem volt. Ebben az egyszavazatos rendszerben nem is a rendszer manipulációja okozta a gondot, hanem pont az orvosság: mivel a túlnyúló mandátumokat extramandátumokkal kompenzálták, 2012-ben rekordméretűre nőtt a parlament (334 főről 412-re puffadt a képviselőház). A politikusok elszaporodása népszerűtlen volt, ezért a rendszert eltörölték tiszta listás kedvéért.

Bolívia

A meglepő kivétel, ami erősíti a szabályt: Bolívia — Itt Németországhoz és Új-Zélandhoz hasonlóan mintha nem lett volna csalilista-probléma. Miért működik ilyen jól pont ott (ilyen szempontból) a választási rendszer? Nem tudom. Lehet a részletszabályokban (hamarosan) keresendő a megfejtés, de van mégis egy említendő tényező: Bolíviában a képviselőházi választást a szenátusival és az elnökválasztással együtt tartják. A szavazó csak ugyanarra a pártra szavazhat mindhárom választáson, de ettől függetlenül lehet szavazni viszont helyi jelöltre aképviselőházban. Talán a szavazatösszekötésnek van jelentősége, de ez számomra nem kielégítő magyarázat, mert nem kell az elnökjelöltet is csalilistán indítani, elég lenne az egyéni jelölteket (akár ál-függetlenként is lehetne). Ha valaki nagyon otthon van a bolíviai politikában, ez érdekelne.

Tanulságok összefoglalva

Foglaljuk össze röviden a vegyes arányos rendszerek track recordját:

• Pár országban, mégpedig Új-Zélandon, Németországban, Bolíviában és az Egyesült Királyságon belül elsősorban Skóciában és Londonban (nemrégiben még Walesben is) jól működik vagy működött a rendszer. Azonban Németországban országos szinten előre meghatározatlan számú volt a parlament létszáma, a folyamatosan növekvő Bundestag népszerűtlen volt. Ezért ott eltörölték a vegyes jellegét a rendszernek, mára az inkább csak lokalizált és megszemélyesített arányos rendszernek hívható (sok tartományban továbbra is hagyományosabb vegyes arányos a parlament). Új-Zélandon is valamennyire flexibilis a parlament mérete. Skóciában a parlament mérete és az arányosság is limitált, valamint taktikus szavazás megfigyelhető, walesben pedig már lecserélték a rendszert. Az MMP-t egyszavazatos verzióban Thaiföldön is használták egy választáson 2019-ben, de aztán visszaállították az árokrendszert.

• Ennél több helyen fulladt kudarcba a vegyes arányos képviselet, vagy az ahhoz hasonló rendszer (Albánia, Lesotho, Olaszország, Dél-Korea, Venezuela és Románia). Csak Lesothoban maradt meg a rendszer, egyszavazatos verzióban.

Hogyan kerüljük el a katasztrófát?

A fenti példákban különböző országok különböző megoldást adtak (amikor már megtörtént a baj). Egy jó részük eleve elvetette a vegyes rendszert (Albánia, Románia, Németország a Bundestag esetében), vagy a vegyes rendszeren belül az arányosítást, kompenzációt (Venezuela és több köztes lépéssel: Olaszország). Dél-Korea egyelőre együttél a problémával, ami azt jelenti, hogy de facto árokrendszert használnak. Lesotho megőrizte a vegyes arányos rendszert, de csak egy szavazattal, ami egy ütős, de a rendszer lényegét korlátozó megoldás.

Az egyszavazatos úttal az a baj, hogy a fürdővízzel együtt kidobjuk a gyereket is, azaz elveszik az a lehetőség, hogy a szavazók külön szavazzanak egy szimpatikus helyi jelöltre. Így van ez a magyar önkormányzati vegyes rendszerben is, sőt, az országgyűlési rendszer egyéni+töredékszavazati ágán is. Ráadásul a probléma nem tűnik el teljesen, mivel továbbra is ki lehet játszani, igaz, sokkal kisebb hatásfokkal. Mivel nem lehet egy listához kapcsolni az összes egyéni jelöltet és egy másik listán gyűjteni a listás szavazatokat, ezért a többletmandátum-keletkeztető stratégia kifinomultabb: a várhatóan győzedelmeskedő egyéni jelölteket más listához kell kapcsolni, mint a veszteseket. Haladó stratégák itt alkalmazhatják azt a kockázatosabb taktikát is, hogy a biztos nyerő körzetekben indítanak a vesztesek listájával is egy plusz jelöltet, akinek a feladata a “felesleges szavazatokat” bezsákolni.

A “kétszavazatos” rendszert megtarthatjuk úgy is, ha tisztán a listás szavazatokhoz kötjük a mandátumelosztást, azaz mandátumplafont vezetünk be. Ez a mostani német megoldás viszont már nem vegyes arányos, hanem inkább csak arányos rendszer.

A korábbi német megoldás az volt, hogy a parlament létszámát folyamatosan növelték szükség esetén, hogy a többletmandátumokat kompenzálják. Ha a végeredmény arányos, akkor az egyes pártok nem tudnak relatíve előnyt szerezni a csalilistázásból, azonban abszolút értelemben mégis több politikust tudnak bejuttatni, ha nagyobb a parlament. Elég ha van egy olyan párt, amely egyéni mandátumokat is tud szerezni, ha ők kihasználják a rendszert, drámaian meg tudják emelni a parlament méretét. Ezt egy párt akár azért is csinálhatja, hogy tiltakozzon a rendszer ellen, remélve, hogy a káoszból egy más választási törvény emelkedik ki. Új-Zélandon is felmerült, hogy a 2026-os választáson esetleg a Maori párt és támogatói trükközzenek a rendszerrel.

A csalisták ellen való küzdelmet kezelhető jogi-adminisztratív kérdésként, pl. a joggal való visszaéléssel analógiába állítva szankcionálható. Ezzel a megoldással csak óvatosan, ugyanis nem feltétlenül jó ötlet, hogy a bíróságoknak és az alkotmánybíróságoknak kelljen ilyen szinten eldöntenie a választás eredményét. A rendszer abúzusa és a természetes, illetve jóhiszemű szavazatmegosztás nem fekete-fehér képet adnak, hanem egy spektrumon helyezkednek el. A 2017-es KOM-javaslat Magyarországon az összehangolt kampánytevékenységekre hivatkozva vonta volna össze a listákat a hozzájuk köthető jelöltekkel. Úgy gondolom, ilyen szabályt csak ultima ratioként kellene tenni a rendszerbe. Sokkal jobb, ha eleve nincsenek benne olyan erős ösztönzők, amelyek miatt a pártok elkezdik feszegetni a határokat.

A rendszernek egyes részletszabályai elvileg akadályozhatnák a csalilistás taktikákat. Pl. a választási küszöb kisebb csalilistákat megállíthat, de ez megintcsak nem célzott beavatkozás: ugyanúgy akadályoz jóhiszemű pártokat, a küszöb feletti csalilistákat pedig nem. A nagy pártoknak nem okozna gondot a fő listájukat a küszöb fölé vinni, a jelöltjeikhez kapcsolt listáiknál pedig kifejezetten céljuk, hogy kevés szavazatot kapjanak, így ez nem jó irány. Az olyan szabály, miszerint sok egyéni jelöltet kell állítani a listára (mint ami most Magyarországon van), szintén nem jó út. Egyrészt elvi szinten ez is se illik a vegyes arányos rendszerbe: ne kelljen egyetlen jelölt se a listaállításához, hanem annak legyen önálló feltétele! Másrészt, a nagy pártoknak ez se lesz döntő akadály, csak több energiát kell fektetniük a szavazóik edukálásába. Elég, ha a szoros körzetekben nem indítanak két jelöltet. A listaállítás feltételének szabni azt, hogy minden körzetben legyen jelölt, pedig nagyon extrém lenne: elég lenne egy jelölt visszalépése vagy halála, hogy tönkrevágjon egy egész pártot. (Ha a visszalépés pedig nem szünteti meg a listás, akkor meg eleve könnyű kijátszani…).

Az én megoldásom

Egy viszonylag robusztus megoldás a “két szavazatos” vegyes arányos rendszer csalilistás problémájára, ha a két szavazatot összekötjük, hogy az egy szavazatként működjön. Én ezt tágabb értelemben a “vegyes preferenciális szavazat” név alatt könyvelném el, angolul pedig a mixed ballot nevet használom rá. A cél a “két szavazatos” struktúra megőrzése, amivel megmarad a jóhiszemű szavazatmegosztás lehetősége is. Ez normatív szempontból kívánatos lehet. Ami nem kívánatos, hogy a szavazatmegosztás hatékony szavazóerő-maximalizálási eszköz legyen. Ez az út az egyszavazatos MMP minden hibájával rendelkezik az arányosság és a manipuláció lehetősége tekintetében.

A megoldás kulcsa az egyéniben “sikeres” szavazatok “berögzítése” (lock-in), a töredékszavazati rendszerek. De ahelyett, hogy a tiszta töredékszavazati logikát használnánk (ami a legjobb esetben is csak részleges kompenzáció…), továbbra is az összes mandátum elosztása a cél az összes szavazat szerint (mint a hagyományos MMP esetén). A berögzítéshez fontos, hogy a két "szavazat" (preferencia) ugyanazon a szavazólapon legyen, mint ahogy Németországban, Skóciában vagy Új-Zélandon most is, ne pedig különálló lapokon (mint Magyarországon).

A berögzítés azt jelenti, hogy ha valaki “A” párt jelöltjére szavaz egyéniben és a jelölt megnyeri a mandátumot, akkor a szavazólapján mindegy, hogy “A” vagy mondjuk “X” párt listáját jelöli meg, a szavazólapját úgy számolják, mintha “A” listára szavazott volna. A sima MMP esetén nem ez a helyzet, alapesetben minden listás szavazatot attól függetlenül számolnak, hogy kire szavazott a szavazó egyéniben. De a berögzítés mechanikája nem teljesen ismeretlen: részben jelen van (volt?) Németországban is, de csak független jelöltek esetén. A győztes független jelöltekre leadott szavazólapokat ugyanis kizárták a listás szavazatok számlálásából, így álfüggetlen jelöltekkel eddig sem nagyon lehetett kijátszani a német rendszert.

A megoldás részleteiről majd külön írok, mert különböző implikációi vannak, ha minden győztesre leadott szavazatot rögzítünk (ez a “győzteskompenzáció nélküli” magyar önkormányzati rendszer analógja), ha a relatív többségen felüli többletszavazatokat nem rögzítjük (“győzteskompenzációs” logika), illetve ha kvótához mérünk (STV-logika). Az ilyen rendszer saját találmányom, nincsen még kidolgozott szakirodalma (ha egyszer oda jutok…), de nem én vagyok az első, aki rájött (Markus Schulze és Jameson Quinn szofisztikáltabb és bonyolultabb megoldásokat is kitaláltak ezen a vonalon). Koncepcionálisan ez a fajta MMP elhagyja azt az elképzelést, hogy az arányosságnak pontosan a listás szavazatokon kellene alapulnia (ami nem minden MMP alapvetése, pl. a bajor rendszerben összeadják a két ágról a szavazatokat).

Mi a legjobb megoldás?

Nincs tökéletes, de a jó elemeket lehet kombinálni. A trilemma, amit múltkor említettem, továbbra is érvényes: vagy flexibilis a mandátumszám, vagy mandátumplafon kell, ellenkező esetben nemcsak potenciálisan aránytalan, hanem kifejezetten erősen manipulálható lesz a rendszer. Az egyszavazatos logika ezen segíthet, de még jobb, ha az egyszavazatos MMP-t ötvözzük a kétszavazatossal az általam felvázolt lock-in mechanizmussal. Egy ilyen vegyes kompenzációs rendszer legeslegrosszabb esetben olyan lesz, mint a magyar (győzteskompenzáció nélküli) önkormányzati vegyes rendszer, de a gyakorlatban mindig sokkal jobb (nem látok jó okot a magyar töredékszavazati rendszert preferálni vele szemben). Ezt lehet kombinálni a flexibilis parlamenttel — érdemes is, minimum az új-zélandi limitált verzió használatával. A küszöböt és a jelölési szabályok szigorítását én nem javaslom erre. Ultima ratioként alkalmazható esetleg a közösen kampányoló jelöltek és listák összekapcsolása a választási szervek által, ha a teljesen flexibilis listás mandátumszám vagy az egyéni mandátumplafon nem opció (utóbbi viszont már elveszi a rendszer vegyes jellegét). Ideálisan viszont a rendszer egyéni és listás mandátumai alapértelmezetten olyanoknak kell lenniük, hogy nagyfokú kompenzáció elérhető legyen. Együtt alkalmazva ezek az óvintézkedések képesek lehetnek megakadályozni, hogy a pártok (és szavazók) egyáltalán elkezdjék megpróbálni kijátszani a rendszert, azáltal, hogy minimalizálják a stratégiáik potenciális nyereségét.

Leave a comment

Share Választási Tudásbázis

Ajánlott:

Ezzel a cikkel szeretnék bemutatni egy olyan politikatudományi megközelítést, ami Magyarországon bizonyára nem nagyon ismert. Nem tudom, tanítják-e jelenleg magyar egyetemeken.

Duverger “törvénye”

Nem kell egyetemig menni ahhoz, hogy észrevegyük, hogy egyes választási rendszerek általánosságban a nagy pártoknak kedveznek, míg másokban a kicsik is labdába rúgnak. Ebből odáig se nehéz eljutni, hogy a nagy pártoknak erősen kedvező rendszerekben a közepesek és a kicsik előbb-utóbb kihalhatnak, és így kétpártrendszer szilárdulhat meg. Ezzel együtt olyan rendszerekben, ahol a kis pártok is sikeresek tudnak lenni, ott többpártrendszer tud kiteljesedni. Nagyjából erről szól Maurice Duverger francia politológus híres “törvénye”, amit természetesen már Duverger előtt is sokan megfogalmaztak. Hogy miért Duverger nevével híresült el a dolog, azt nem is feltétlenül érdemes firtatni; tele van ilyenekkel minden tudomány.

De ha már tudomány, valóban “törvény” tudományos értelemben Duverger észrevétele? Társadalomtudományoknál vagyunk, úgyhogy nem Newton vagy Kepler törvényei adják az összehasonlítási alapot, hanem mondjuk a Zipf-szabály, a 80/20-as Pareto-szabály vagy Moore-törvénye lehetnek relevánsak. Duverger törvényével viszont van egy olyan gond, hogy nem valami pontos; maga Duverger is többféleképpen fogalmazta meg. Mi(k) az állítás(ok)? Az egyfordulós egy X-es relatív többségi szavazás kétpártrendszerhez vezet? Az arányos képviselet többpártrendszerhez? Mi a helyzet a kétfordulós szavazással egymandátumos körzetekben? Az is többpártrendszert hoz, mint az arányos vagy kevésbé? (esetleg hárompártrendszert?) Ahhoz, hogy ezt mérni lehessen, előbb egyébként definiálni kell a kétpártrendszert és hasonló fogalmakat is. Ezt a problémát itt mutattam be.

A duverger-i agenda

A duvergeri észrevételeket igazolandó vagy cáfolandó szándékkal, mechanikus és pszichológiai hatásokat mikro szinten sokan vizsgálták, említésre méltó Gary Cox munkássága és klasszikusa, a Making Votes Count c. könyv. A mikro szint itt azt jelenti, hogy alulról felfelé dolgozva, azaz a világ választási rendszerei miatt választókerületi szintről indulva. A bottom-up megközelítés szerint a helyi taktikák szülte eredmények összege lesz az országos szintű pártrendszerek okozója. Ha viszont kellően nagyok a különbségek az egyes kerületek között, akkor az országos helyzet nagyon más lehet. Ez magyarázhatja, hogy Indiában miért van ennyi párt, pedig a brithez hasonló egymandátumos körzeteket használnak. Azzal viszont már bajban van, hogy megmagyarázza, hogy Máltán miért van olyan kétpártrendszer, mint az Egyesült Államokban.

Makro szinten a duverger-i agenda úttörői Matthew Shugart és Rein Taagepera, több évtizedes munkásságukat a 2017-es könyvükben (Votes from Seats) foglalják össze. Eleve Taagepera nevéhez kötődik a pártok számának operacionalizálása azok effektív számának megállapításával, a Laakso-Taagepera index erre a mai napig a legismertebb módszer. Ők a lehető leginkább országos intézményi paraméterekből igyekeznek levezetni minél többet. Állítják, hogy igenis lehet ezekből az országos pártrendszerre vonatkozó baseline előrejelzéseket tenni, és érdemes is, mert ezek jobb magyarázóerővel bírnak, mint például a társadalom etnikai vagy egyéb tagoltsága. Az országos törvényhozó gyűlés (parlament) két paraméteréből vezetik le nemcsak annak választási pártrendszerének legfontosabb indexeit, hanem valamennyire még az elnökválasztás jellemzőit, a helyi eredményeket és egyebeket is (több-kevesebb tudományos magabiztossággal).

A Mandátumszorzat-modell

Shugart és Taagepera tézise, hogy egyszerű* választási rendszerekre a duvergeri hatások egy-két fő paraméter alapján modellezhetők. Az egyik a parlament (assembly) képviselőinek létszáma (S), a másik pedig az átlagos választókerület mandátumainak száma (M), azaz a körzeti magnitúdó. A szorzatuk (MS) maga a névben jelzett mandátumszorzat. Ezt úgy kell elképzelni, hogy ha a kanadai parlament (választott alsóháza) 343 fős és kizárólag egymandátumos kerületekben választják, akkor a 343*1 = 343 az a szám, amiből levezetik, milyen lenne a várt pártrendszer. Ugyanígy, a holland parlamentnél 150 fő és a mandátumkiosztás szempontjából de facto egyetlen választókerület miatt a 150*150 = 22 500 adja a bűvös mandátumszorzatot. A kettő között, ha egyszintes rendszerben, átlagosan 4 mandátumos regionális választókerületekben 174 képviselőt választanak, akkor a mandátumszorzat 696. (Ez Írország lenne, azonban ott a választási rendszer nem mondható egyszerűnek.)

A mandátumszorzat alapján 4 olyan képletet fogalmaztak meg, amit törvénynek is lehet nevezni:

Az első törvény szerint a legnagyobb párt parlamenti mandátumarányának várható értéke Kanadában 49%, Írországban 44% és Hollandiában 29%, a parlamenti pártok effektív száma pedig 2,65 / 2,98 / 5,31 ezekben az országokban. Ezekhez természetesen jelentős szórást lehet várni még az országspecifikus tényezők figyelembevétele előtt is, azaz nem egy-egy választás alapján kell őket meggyőzőnek találni vagy kétségbe vonni, hanem átlagok alapján. Shugarték ezt részletesen tesztelték, de ami fontos, hogy ez nemcsak valami regresszió eredménye. A törvényeket, mint logikai modelleket állították fel az alapján, hogy vakon milyen eredményeket lehetne várni egy bizonyos rendszerben — a regressziók más csak tesztelésül szolgálnak.

A mandátumszorzat modell nem húz éles határt az egymandátumos körzetek és az arányos képviselet közé, hanem az arányos képviseletnek a magnitúdó alapján matematikailag csökkenő lehetőségeinek logikus végpontjaként kezeli az előbbit. Egymandátumos körzetben egy arányos formula alkalmazása szimplán egy X-es relatív többségi rendszert jelent, ami elég kegyetlen a verseny a kispártokkal szemben. Viszont amint több mandátum nyílik meg, nő az esély arra, hogy más viszi el az utolsó mandátumot. A magnitúdió mellett a másik tényező a parlament mérete: a modell azt mondja, hogy minél nagyobb a parlament, az ugyanúgy a fragmentációt erősíti, mint a nagyobb magnitúdó. Ezt úgy kell elképzelni, hogy ha több körzet van, akkor nagyobb eséllyel rúghatnak valahol labdába kisebb pártok.

A modell az arányos formulák által nyújtott egyfajta “egy ember — egy szavazat” elvén (legalábbis pártok szerint) működő logikát tekintik egyszerű rendszernek. Ezen belül nyílt listákra, azaz a párton vagy pártszövetségen belüli listákra is adnak külön modellt, valamint megnézték mennyire működik komplexebb rendszerekre, mint az STV, az SNTV vagy a klasszikus kétfordulós szavazás. Úgy tűnik, többé-kevésbé jól működik ezekre is a modell, és bár sok mindent befolyásolhatnak az ilyen komplexebb rendszerek, a pártrendszer tekintetében a körzeti magnitúdió sokkal fontosabb, mint a formulák vagy különböző komplikációk, mint a második forduló. Az olyan elemek, mint a jogi küszöbök, külön formulát igényelhetnek, de a várakozásokkal szemben gyakran ez se sokat ad hozzá. Vegyes rendszereknél nagyon függ azok típusától, hogy van-e értelme egyáltalán ilyen modellel próbálkozni.

A modell egyes elemeinek levezetését itt nem fogom kifejteni, erre ajánlom elsősorban az említett könyvet. Ez tele van grafikákkal is, benne vannak a tesztek eredményei is, és a négy fő törvényen kívül sok más irányba is kitekintenek a szerzők. Egyben az első pár fejezet elég jó bevezetés úgy általánosságban a választási rendszerek fajtáiról és elemeiről, a szerzők által használt terminológiát is támogatni tudom.

Mandátumszorzat a világban

Elsőre gyanítom, hogy mindenki reakciója a mandátumszorzatra az erős szkepticizmus. Működhet-e valójában ilyen egyszerű dolog, egyáltalán igazolható ez a világban? Aggregáltan meggyőző a dolog, országokra lebontva viszont látszólag nagy kivételeket találunk. Azonban azt senki nem állítja, hogy különböző országok ne térhetnének el nagyban egymástól, a modell csak egy vak előrejelzést ad a legfőbb intézményes paraméterekből. Ehhez képest természetesen az egyes országok sajátságai (etnikai diverzitás, tágabb értelemben vett választási rendszer, választási részletszabályok és maga a politika) adott irányba eltéréseket jelentenek.

A lenti képen látszik, hogy sok országnál hosszú távon szorosan illeszkedik a parlamenti pártok effektív száma a mandátumszorzat által jósolt szinthez, míg más országokban átlagosan stimmel, de óriási szórással (Hollandia, Izrael pl. egy időben bőven alulmúlták a várt fragmentációt, most meg felül).

Vannak olyan országok, ahol tartós eltérés volt/van a várt és valós eredmények között, ilyen az Egyesült Királyság, az Egyesült Államok, Málta, Ausztria, Svájc vagy Finnország. Itt egyesével többé kevésbé lehet is evidens magyarázatokat találni (a kivételek erősítik a szabályt? az olvasóra bízom.):

• Az Egyesült Államok, Egyesült Királyság esetében kétpártibbak az eredmények, mint amit a mandátumszorzat alapján várunk. Az amerikai esetben az ország a méretéhez képest is kicsi a törvényhozás mérete, a kétpártrendszer országos szinten megszilárdult. A third party jelöltek gyakorlatilag egyáltalán nem, függetlenek; csak ritkán rúgnak labdába a kongresszusban. A két nagy párt intézményesített előnye jelentős, ezt erősítik az előválasztások is (hogy a finanszírozásról ne is beszéljünk). Vannak, akik a képviselőház méretének növelésétől (uncap the House) várják a változás esélyét, szemben pl. a ranked-choice votinggal. Az Egyesült Királyság sokkal kevésbé outlier. Vannak regionális pártok, bár a kétpárti versenynek erős intézményesített hagyományai vannak. A taktikai szavazás természetes; egyéb pártok hagyományosan az önkormányzati választásokon mutattatnak meg, protesztként. Mára viszont úgy látszik, teljesen felborult a kétpártrendszer, azt pedig meglátjuk, hogy visszaáll-e, mielőtt a rendszer is változna.

• Málta és Ausztria esetében az arányos képviselet ellenére (volt) kétpártibb a rendszer. Málta erős kétpártrendszere ugyan még egy viszonylag megengedő rendszer alatt alakult ki, de nemrégiben spekuláltam arról, milyen intézményi okok járulnak még hozzá ahhoz, hogy ez meg is maradjon (hint: “győzteskompenzáció”…). Ausztria, és valamilyen szinten Németország esetében is a XX. század második felében a várhatónál sokkal mérsékeltebb volt a fragmentáció. A magyarázat is valószínűleg teljesen a politika oldalán található, bár Németországban a vegyes arányos rendszerből a “vegyes” aspektus segíthetett kétpártibbá tenni. Mindenesetre mindkét országban azóta nőtt a fragmentáció.

• Svájc és Finnország arra példák, amikor nagyobb a fragmentáció, mint amit a rendszer indokolja. Svájc esetében ne lepődjünk meg, ha kivételt képez, de amellett, hogy a különleges konszenzusos kormányszerkezet is erős hatással bírhat, a szövetséges listák és szabad listák is szerepet játszanak. Finnországnál Shugarték az SNTV-szerű nyílt listáknak a szövetségek általi használatát sejtik egy magyarázó tényezőnek.

Egy ismeretlen országra viszont mindenképp többet mond a mandátumszorzat vakon, mint a homályos duvergeri sejtések vagy a tiszta bottom-up logika. Egy konkrét országban pedig más tényezőket is figyelembe lehet venni, így a reform esetében nemcsak a hatás irányát, hanem annak relatív mértékét, majd akár az új várható értékeket is lehet jósolni. Ha viszont egy teljesen újrafajta rendszert tervezünk, akkor még ha logikailag meg is próbálunk rá mandátumszorzat-szerű-modellt csinálni, azt majd csak a rendszer elterjedése után tudjuk empirikusan tesztelni.

Mandátumszorzat Magyarországra?

Sajnos Magyarország esetében olyan komplex rendszert sikerült 1989-ben és 2011-ben bevezetni, amire a mandátumszorzat-modell (is) használhatatlan. Ha most egyszerű, vagy többé-kevésbé belátható komplexitású, illetve más országokéhoz hasonló rendszerünk lenne, akkor egy későbbi módosítást is lehetne kvantitatíve értékelni a mandátumszorzat-modellel. Így viszont egy reform esetén, ha az már letaposott ösvényt választ egy klasszikusabb választási rendszerrel, a mandátumszorzat csak az univerzális baseline-t tudja majd nekünk megadni. Ez se semmi, kb. 60%-os magyarázóerővel bír ez a két paraméter, de ha lenne az elmúlt 36 évbeli viszonyítási alapunk, akkor a maradék 40%-kal kapcsolatban is okosak lennénk.

Csupán illusztrációs célból megpróbáltam rájönni, hogy milyen “effektív” mandátumszorzatnak felelhet meg leginkább a magyar rendszer az elmúlt 36 évben. Ez nem szakszerű törekvés, csupán vissza akartam fejteni a mandátumszorzatból levezethető 4 fő törvény alapján, hogy “milyenként kezelték” a magyar választók és politikai aktorok a rendszert.

• A 2026-os és a 2022-es választás majdnem ugyanolyan eredményt hozott, csak éppen más választási pártokkal (ez mindegy a pártok számlálásánál és az arányosságnál). Egy 36-os mandátumszorzat, azaz 36 egymandátumos kerület vagy egyetlen 6 mandátumos körzet arányos képviselettel nagyjából az, ami olyan eredményeket szülne, mint amik ezen a két választáson keletkeztek. Egy ilyen rendszerben, amit leginkább karibi szigetországokon találunk, a választási pártok effektív száma kb. 2,28 lenne, a parlamenti pártok effektív számának várható értéke 1,81, a legnagyobb párt szavazatarányát 54%, mandátumarányát pedig 64% köré várnánk. Magyarországon ez a 4 mutató 2022-2026 között átlagosan 2,35 — 1,80 — 53,5% — 69,5% volt. Billenékenység, relatív homogenitás és csupán két esélyes párt önbeteljesítő jóslata.

• 2014-2026 között összesen négy választást tartottak ugyanabban a rendszerben, ha erre átlagolunk, akkor nagyjából olyan rendszert sejttet az eredmény, mintha kb. 100 egymandátum körzet lenne csak. Ez nem elképesztően meglepő, hiszen 106 körzet van a magyar rendszerben, és további minimum 30 mandátum múlik ezeken az egyéni szavazatokon, mindeközben listás ágon van egy 5%-os küszöb is. Egy ilyen rendszerben a választási és parlamenti pártok várt effektív száma 2,58 és 2,15 lenne, a legnagyobb párt eredménye 49% szavazat és 56% körüli mandátum lenne. Bár a legnagyobb párt szavazataránya és a parlamenti pártok effektív száma közel van a várthoz, a választási pártok és a mandátumarányok egymással összefüggő esete mutatja a torzítást: pont mivel 2014-2018 között még óriási fragmentáció volt, nem kétpártosodott a mezőny, ezért a legnagyobb párt mandátumaránya is kétharmadra nőhetett. Ez a “vegyes többségi” rendszereknél más országokban is megfigyelhető.

• 1998 és 2010 között nagyjából egy 400-as effektív mandátumszorzat esetén várt értékeknek felelnek meg az eredmények, ami mellesleg nem áll messze az akkori parlament összlétszámától. Az egyéni körzetek szerepe akkor is domináns volt. Várakozásuk egy ilyen parlamentnél 3,28 effektív választási párt, 2,71 effektív parlamenti párt, 47% mandátumot szerző 43%-os legnagyobb párt. Az időszak valós eredményei 4 választáson át 3,44 — 2,51 — 41,5% (sz) — 50,9% (m).

• Végül, az 1990-es és 1994-es választást külön is megnéztem, ez egy 2500-as mandátumszorzatú rendszerbe illenek. Ez még a képlékeny sokpártrendszer ideje volt, ami láthatóan az előző rendszerben a 3. választástól gyorsan megszilárdult és koncentrálódott. Ennek egy része nyilván a politika maga az oka, de a választási rendszernek is nagy szerepe volt.

Leave a comment

Share

Fő emlegetett könyv:

• Shugart, M.S. and Taagepera, R., 2017. Votes from seats: Logical models of electoral systems. Cambridge University Press.

Ajánlott:

Miért mérnénk a pártok számát? És miért nem elég egyszerűen megszámolni őket?

Egy ország pártrendszere nagyon sok szempontból meghatározó a politikáját illetően, ezért használunk olyan fogalmakat, mint egypártrendszer, kétpártrendszer, többpártrendszer. Sőt, van másfélpártrendszer és kétésfélpártrendszer is. A probléma ezekkel a fogalmakkal néha az, hogy nem pont ugyanazt értjük alatta, akár több jelentése is lehet az egyes szavaknak. Ezenkívül ezek kategóriák, ennél finomabban legfeljebb ordinális változóként lehet őket kezelni (van egyfajta növekvő sorrendisége is a kategóriáknak). Ha viszont egy számszerű skálán lehetne mérni, hogy hány párt is van, akkor azzal finomabb összehasonlításokat és mindenféle további műveleteket el tudnánk végezni.

De nem elég egyszerűen megnézni, hány párt jutott be a parlamentbe? Ha három, akkor nyilván nem kétpártrendszer, hanem hárompártrendszer van, nem? Lehet, de mi van akkor, ha az egyik pártnak éppen alkotmányozó szupertöbbsége van? Vagy, ha a harmadik párt jóval kisebb, mint a másik kettő, akkor logikus lenne kisebb súllyal számolni, mert mégsem három egyenlő pártról van szó (így esetleg kétésfélpártrendszer lenne a helyes kifejezés). És mi lenne, ha bejutott volna még kettő 1%-os párt? Ettől még nem lesz érdemben többpártibb a felállás. A választáson induló pártokat pedig pláne nem érdemes szimplán megszámolni, hiszen ez választásról választásra extrém módon változhat, és különböző országok jelölési szabályain múlik elsősorban. És mindenképpen szeretnénk nézni a választáson induló pártok számát is, hiszen egymandátumos kerületben vagy elnökválasztáson csak egy győztes van, de ettől még nem jelenti, hogy egypártrendszer lenne.

A gondolat, hogy könnyen értelmezhető számba sűrítsük a pártok számát, Laakso és Taagepera munkássága révén terjedt el. 1979-es cikkük a leghivatkozottabb a pártok “effektív” számának mérésében. Ezalapján a pártok effektív száma a következő képlettel írható le:

Ezt elég könnyen értelmezhetjük úgy is, hogy minden pártot saját mérete alapján súlyozva számolunk. Ha minden párt ugyanakkora, például van 4 db 25%-os párt, akkor a pártok effektív száma (ENP) 4 lesz, ha pedig csak egy (100%-os) párt van, akkor értelemszerűen 1 lesz az eredmény. Ha egyes pártok kisebbek, akkor kisebb súllyal számítanak bele a pártok effektív számába. Pl. ha van egy 54%-os és egy 45%-os párt, valamint egy 1%-os törpepárt, akkor 2,02 lesz az ENP, ami mutatja, hogy alig van többről szó, mint két releváns pártról. De amint hamarosan látni fogjuk, nem csak “kétpártrendszerként” azonosítható helyzetek adnak 2,00 közeli ENP értéket.

Számos szerző javasolt alternatív indexet a pártok effektív számának megállapítására. Legtöbben vagy arra hivatkoztak, hogy néha az intuíciónkkal és meglévő szavaink által keltett képünkkel szembemegy a Laakso-Taagepera index, vagy arra, hogy kellemetlen matematikai tulajdonságai vannak a képletnek. Én korábban lelkiismeretesen átnéztem ennek a szakirodalmát, mégse tudom, mit gondoljak. Golosov indexe (2010) megtartja az L-T index néhány szép tulajdonságát, de intuitívabb eredményt igyekszik adni dominánspártrendszer esetében (amelyeknél az L-T túl magasnak tűnik). Egyben Molinar (1991) nyomdokaiba lép azzal, hogy a legnagyobb pártot egynek veszi, és akkor sorban adja hozzá a többit, amelyek mindenképp kisebb értékűek. Voltak aki, általánosított forma irányába mentek (Dunleavy&Boucek, 2003), és voltak akik kifejezetten szenzitívebb indexeket akartak (Green&Bevan, 2013). Sok alapja van a kritikának, és logikusnak tűnik néhány alternatív index.

Taageperáék óva intenek minket, hogy túl sokat belelássunk egyetlen számba, az információveszteség elkerülhetetlen. Az index célja nem az, hogy átfogó és maximálisan intuitív képet adjon, hanem inkább az, hogy modellezéshez alkalmas legyen. Taagepera a dominánspárti esetek azonosítására inkább egy kiegészítő számot javasol (1999), és arra is választ ad, hogy mi lenne a jó gyakorlat, ha hiányos adatokkal dolgozunk (1997). Ha a gyakorlatra koncentrálunk, a Laakso-Taagepera index, aminek a formája miatt van némi intuitív jelentése, a számítása egyszerű és azóta is a leggyakrabban használt index, megfelel általános célokra, de (ahogy a készítői is egyetértenének) nem szabad fetisizálni.

A magam részéről jelenleg úgy fogalmaznék, hogy a pártok effektív számát hagyjuk meg önálló értelmű egységnek (nem kizárva, hogy erre nem a legelterjedtebb képlet a legszakszerűbb vagy célszerűbb), ne akarjunk belegyömöszölni mindenféle többletjelentést. Az ENP 2,00 nem feltétlenül jelent kétpártrendszert, az 1,50 nem jelent “másfélpártrendszert”, stb. Nem is érdemes kárhoztatni az indexet emiatt, csak magunkat, ha túl sokat várunk egy fogalomtól. Ez nemcsak az indexre vonatkozik, hanem a “x-pártrendszer” szavakra is. Önmagában már a két-, másfél-, kétésfél- és többpártrendszer sem tiszta fogalmak, de célszerűbb lenne ezeket külön rendezni (akár egy, akár több síkon). Említeném a (pre)dominánspárt-rendszer problémáját. Ilyen szóval illethetjük akár a parlamentet épp szupertöbbséggel uraló pártot, de akár azt a pártot is, amely 40 éven át mindig 40%+ mandátumot szerez és pozíciója miatt folyamatosan kormányon van. Ugyanis nem mindegy, hogy a 45%-os párt ellenfelei egy 54%-os és egy 1%-os párt, vagy 4-5 db 10% körüli párt. Míg az előbbi esetben kétpárti felállást azonosítanánk, amiben a másik párt nyer, addig az utóbbi eset papíron mindenképp többpártibb rendszer (és az ENP index is ezt mondaná). Mégis, a 45%-os párt nagy valószínűséggel megkerülhetetlen tényező a kormányalakításban, emiatt dominánsabb a szerepe (Banzhaf és Shapley–Shubik indexek ezt matematikailag is leírják - bővebben majd írok róluk, de említettem itt), de ettől még hiba lenne elvárni, hogy a pártok effektív száma egypártibb irányba lendüljön.

A táblában mutatom egyes felállásokra a pártok effektív számát. Nyilvánvalóan közel egyenlő pártokra adja a legintuitívabb számot az index. Rögtön az első két sorban már nehéz azonosulni azzal, hogy a kétharmados párt melletti kettő 16,7%-os párt számszerűen “kétpártibb”, mint az egy kétharmados plusz egy egyharmados. (Ezért is mondom, hogy a kétpártiságra ne következtessünk csupán ENP-ből) A negyedik sor is próbára teszi az intuíciónkat, erre is azt mondom, engedjük el: az ENP nem szavazóerőt, parlamenti erőt mér (hogy is tehetné, ha meg se mondtuk, milyen fajta többségre akarunk mérni?). A kétésfélpártrendszernek minimum kétésfél definíciója van amúgy is, a táblában inkább a második ilyenre tűnik jónak az elnevezés. (Az 50+25+25 inkább “másfélpártrendszer” lenne, nem?) Sokpárti felállásoknál pedig már valahogy nem zavarja annyira az intuíciónkat, hogy pusztán számokat kapunk, valószínűleg, mert erre kevésbé vannak kategóriáink. Nem is baj.

Mit mérünk?

Miután megnéztük, hogy számoljuk az ENP-t és hogyan (ne) értelmezzük, érdemes azt is átvenni, mit akarunk mérni, mi a bemenete a képletnek.

Először is, a fő kérdés, hogy a választási eredménynél a szavazatokat vagy a mandátumokat nézzük. Előbbi esetben a választási pártok effektív számáról (ENEP), utóbbinál a parlamenti pártok effektív számáról (ENPP) van szó. A választási pártokhoz hasonlóan lehet pl. az elnökválasztás esetén is elnökjelöltek effektív számáról beszélni. A fenti térképet Gallagher adatsora alapján készítettem még tavaly, azóta volt pár választás, de sajnos az adatsor frissített verziója időközben már nem elérhető. Manuálisan most nem frissítettem, a magyar adat egyébként nem változott sokat: 2,3 lett a választási pártok effektív száma 2026-ban. Az EU-ban ezt csak Málta szinte totális kétpártendszere múlja alul. A lenti képen pedig ugyanez a parlamenti pártokkal. Látható, hogy míg pl. Belgiumban az etnikailag is fragmentált pártrendszert a választási rendszer a parlamentben is leképezi, Lettországban a hasonlóan sokpárti választáson a küszöb komolyan megvágta a parlamenti pártok effektív számát. Néha olyan is előfordulhat, hogy a parlament fragmentáltabb, mint a választási eredmény, Franciaország a példa, de ez nem tipikus.

Ahogy az arányosság mérésénél, itt is kérdés, hogy mit kezdünk a pártszövetségekkel, a listás vagy egyéni szavazatokat nézzük, stb. Itt is a lényeg a konzisztencia és az indokolhatóság, ha adatokat össze szeretnénk mérni. Pl. ugyanazon a választáson ha a választási és parlamenti pártokat szeretnénk összehasonlítani, értelemszerűen ugyanazt a módszert kell követni a pártok/pártszövetségek számolásánál és nem lehet különvenni pártokat, amelyekre nem lehetett külön szavazni. Ha viszont választástól függetlenül hasonlítunk össze országokat, és az önálló frakciókat vagy épp ellenkezőleg, a papíron külön induló, de szoros szövetségeket tartjuk a természetes elhatárolásnak, akkor akár az is indokolható lehet.

Leave a comment

Share Választási Tudásbázis

Említett források:

• Laakso, M. and Taagepera, R., 1979. “Effective” number of parties: a measure with application to West Europe. Comparative political studies, 12(1), pp.3-27.

• Dunleavy, P. and Boucek, F., 2003. Constructing the number of parties. Party Politics, 9(3), pp.291-315.

• Golosov, G.V., 2010. The effective number of parties: A new approach. Party politics, 16(2), pp.171-192.

• Molinar, J., 1991. Counting the number of parties: An alternative index. American Political Science Review, 85(4), pp.1383-1391.

• Greene, Z. and Bevan, S., 2013, September. How many parties? A more sensitive approach to measuring the effective number of parties. In annual conference on Elections, Public Opinion and Parties (EPOP) (pp. 13-15).

• Taagepera, Rein. 1997. Effective Number of Parties for Incomplete Data. Electoral Studies 16 (2): 145-151.

• Taagepera, Rein. 1999. Supplementing the effective number of parties. Electoral Studies 18(4): 497-504.

Ajánlott:

Vegyünk egy egyszerűsített példát:

• A választási rendszer egyik ágán (legyen ez egyéni ág, egymandátumos kerületekkel) a győztes párt megnyerte a szavazatok 50%-ával az összes mandátumot (100/100).

• A másik (arányos) ágán pedig ugyanúgy a szavazatok 50%-ával pontosan a mandátum 0%-át (!) szerezte meg (0/100).

Miért szerez a vegyes arányos rendszer másik ágán 0 mandátumot egy 50% párt a példában? Azért, mert a szavazatok 50%-át szerezte meg, ami mondjuk 200 mandátumból 100-ra jogosítja arányos rendszerben. Mivel a párt 50%-kal mind a 100 egyéni mandátumot megszerezte, ezzel már el is érte az arányos jussát, így 0 extra (listás) mandátumra jogosult. Vegyes aránytalan árokrendszerben a párt szerezhetne még +50 listás mandátumot, annak ellenére, hogy egyéniben már 50-nel több mandátumot szerzett, mint amennyi arányos lenne. Viszont a vegyes arányos rendszernek része a kompenzáció, ami azt jelenti, hogy figyelembe vesszük, hogy mennyi egyénit szerzett egy párt.

Vegyes kompenzációs vs. vegyes arányos

Minden vegyes arányos rendszer kompenzációs, de nem minden kompenzációs (vegyes) rendszer arányos.

Mi a különbség?

Vannak korlátozottan kompenzációs vegyes választási rendszerek, amik ugyanolyan vagy hasonló módon működnek, mint a vegyes arányosak, de nem alkalmasak arra, hogy a rendszert valóban arányossá kompenzálják. A vegyes arányos rendszernek nincs egységesen elfogadott definíciója, ami sajnos néha félreértésekhez vezet. Például néha tévesen sorolják a magyar, a korábbi olasz, a dél-koreai és egyéb rendszereket vegyes arányosnak, holott azok legfeljebb vegyes kompenzációsak (és sokszor még ez is vitatható).

Képzeljünk el egy rendszert, amiben 100 győztes-mindent-visz logikájú egyéni választókerület és csak 10 db kompenzációs listás mandátum található. Egy ilyen rendszert nevezhetünk (korlátozottan) kompenzációsnak, de vegyes arányosnak semmiképp: egyszerűen nagyon kevés a 10 mandátum a kompenzációra. Lehet olyan eredmény, amikor ez elegendő az arányosításra, de általában nem lesz az. Ellenben egy olyan kompenzációs rendszert, amiben 50-50 az arány, már szinte általánosan vegyes arányosnak ismernek el.

Vegyes arányos és vegyes arányos rendszer között is vannak különbségek.

Az alábbi képen keresztül mutatom be a kompenzáció különböző szintjeit. A példában a 200 fősre tervezett parlament 120 képviselőjét, azaz 60%-át választják egyéni kerületekben (ez így van Új-Zélandon, de a magyar 53-47 aránytól sincs nagyon messze). Végig feltételezzük a következő országos szavazatmegoszlást:

• Piros párt: 45%

• Kék párt: 30%

• Barna párt: 20%

• Zöld párt: 5%

Balra fenn látjuk a hipotetikus egyéni eredményeket: 110 kerületet nyert a Piros párt, 8-at a Kék, és 2-őt a Barna (Zöld: 0%). Ez nem teljesen elképzelhetetlen eredmény, pl. a 2014-es magyar választás elég hasonló eredményt hozott. Ezzel szemben jobbra az a) patkó mutatja, hogy mi lenne a pártlistás arányos eredmény: 90-60-40-10.

A b) ábra azt mutatja, hogy működne az árokrendszer ilyen egyéni-listás arányok mellett (ez még nem kompenzáció!). A 80 listás mandátumot arányosan elosztva a pártok között az összeredmény így 146-32-18-4 lenne, ami láthatóan nagyon aránytalan (a 45%-os párt 73% mandátumot szerez). Ilyesmi eredményt szokott produkálni a magyar választási rendszer is, bár az nem tiszta árokrendszer.

A c) ábra már a mandátumkompenzációs logikát mutatja. A 80 listás mandátumot úgy osztják ki, hogy figyelembe veszik a már megnyert mandátumokat. A Piros párt 110 egyénit nyer, ami már bőven több, mint a 90 amire jogosult lenne, így ők egyetlen listás mandátumot se kapnak. Nekik így marad a 110 mandátum, a többi pártnak pedig 52-31-7 jut. Közelebb az arányoshoz, de még mindig messze, ugyanis a Piros párt 20 úgynevezett “túlnyúló” mandátuma (110 az arányos 90 helyett) elvett olyan helyeket, amiket így a többi párt nem tud megszerezni. Ha csak 90 egyénit szereztek volna, akkor nem lenne ilyen gond, de mivel túlnyerték magukat, ezért ezek megtartása és 200 összmandátum mellett matematikailag lehetetlen a teljes kompenzáció. (ilyen lett volna a 2014-es magyar választás is egyébként) Ez a fajta rendszer nem feltétlenül érdemli meg a vegyes arányos nevet. Többek között Skóciában és Londonban használják, az Egyesült Királyban ezt additional-member system (“pluszmandátum-rendszer”) néven ismerik, ami legalább nem ígér túl sokat, de nem is nagyon precíz elnevezés.

A d) eredmény az új-zélandi módszeré, amiben felismerik a túlnyúló mandátumok problémáját, hogy ezzel egyes pártok “elvesznek” másoktól mandátumokat. Ezért egyszerűen “visszaadják” a rendszerhez ezeket a helyeket, ennek megfelelően a példában 200 helyett 220 fős lenne a parlament (minden választáson kicsit más lehet). Így a három kisebb párt 60-40-10 mandátumot tud szerezni, ami megegyezik azzal, amit 200 fő mellett (!) arányosan kapnának. De ez még mindig nem arányos. 220 fős parlamentben ugyanis ők is többre lennének jogosultak, a Piros pedig csak 99-re (ehelyett 45%-kal 50%-ot szerezhet). Bár az új-zélandiak vegyes arányosnak, azaz mixed-member proportionalnak nevezik a rendszerüket, valójában nem teljesen arányos (és nem csak a küszöb miatt).

Az e) ábra mutatja a teljes kompenzációt vegyes arányos rendszerben. Ehhez nem volt elég hozzáadni a 20 túlnyúló mandátumnak megfelelő plusz listás mandátumokat, hanem még 23, azaz összesen 43 pluszmandátum kellett hozzá az eredeti 80 listáson felül. A 243 a legkisebb olyan országos mandátumszám, aminél ezen a választáson senkinek nem marad túlnyúló mandátuma (legalábbis a D’Hondt módszer szerint), így a legnagyobb párt sincs túlreprezentálva. A 2025-ös választás előtt még a német Bundestag rendszere ezen az elven működött, ezért ahogy csökkent a hagyományos nagy pártok szavazataránya, úgy nőtt a parlament létszáma. Bár ott ezt “megszemélyesített arányos” rendszernek nevezték, valójában ez az igazi vegyes arányos eredmény.

Térjünk vissza röviden az a) eredményre. Ez az arányos eredmény elérhető úgy is, ha nem hozzáadunk mandátumokat az alulreprezentált pártok számára, hanem elveszünk a túlreprezentált párttól. Ez történik az új német rendszerben, a Bundestag létszámát maximálták. Ez azt jelenti, hogy amely párt egyéniben “túlnyeri” magát, tőlük leggyengébb eredményekkel “nyerő” egyéni mandátumokat elveszik, pontosabban, oda sem adják. Ilyen értelemben ez a rendszer már nem vegyes, mert nincs teljes győztes-mindent-visz (“többségi”) komponens. Az ilyen rendszert nevezhetjük egyfajta “lokalizált”, illetve “megszemélyesített” arányosnak.

Mindkét világ legjobbika?

A vegyes arányos képviselet elve értelemszerűen egyesíti az egymandátumos körzetekben választott képviselők modelljét és az (általában: országosan) arányos listás képviseletet. Az árokrendszerrel szemben nem csak egymás mellé illeszti a kettőt (ami nem lesz arányos), hanem kifejezetten a cél, hogy érvényesüljön az arányosság, de maradjon meg minél több egyéni képviselő. Ilyen értelemben a kettő véglet ideális kombinációjának tekinthető, feltéve, hogy ezek fő attribútumait értéknek tekintjük.

A fő attribútuma az egymandátumos egyéni kerületeknek, hogy az elérhető mandátumszám függényében a lehető leginkább lokalizált képviselet nyerhető, a képviselőket helyben választják és személyekre történik a szavazás. Az, hogy az egymandátumos körzetek országos szinten gyakran (de nem mindig) parlamenti többséggé torzíthatják egy párt képviselőinek számát, nem közvetlen jellemzője a rendszernek, inkább egy tendencia. Hasonlóan, az arányos képviseletben fő attribútum, cél a szavazatok (általában pártok szerinti) egyenértékűsége, a sokpártrendszer és a kisebb pártok jelenléte a parlamentben már inkább csak következmény. Más vegyes rendszerek (megintcsak, pl. az árokrendszer vagy a magyar rendszer) kombinálhatják az említett következményeket (egypárti többségek és kisebb pártok jelenléte), de inkább a kettő eredménye között egyensúlyoznak, minthogy valóban maximalizálnák mindkettő céljait. Ilyen értelemben legalább annyira kombinálják a kettő véglet hátrányait, mint előnyeit. A vegyes arányos rendszer ezzel szemben koncepcionálisan inkább ötvözi a hagyományosan előnynek tekintett jellemzőket, különösen a gyakoribb, “kétszavazatos” verziói. Mivel a listás szavazat arányos képviseletet hoz, általában annál őszintébben szavazhat a választó helyi jelöltekre is. (vö: árokrendszerben vagy a magyar rendszerben mekkora taktikai jelentősége van az egyéni szavazatnak). Az egyszavazatos verziói ezt kevésbé teljesítik.

A vegyes arányos rendszereknél valójában az ördög a részletekben rejlik. Elméletben jól hangzik, a gyakorlatban necces lehet. Erre most csak utalok, egy későbbi írásban kifejtem nemzetközi példákkal, valamint sorra veszem a különböző megoldásokat. Ez majd remélhetőleg rávilágít, miért fogalmaztam meg a következő véleményt, amiben óvatosságra intek a magyarországi jövőjével kapcsolatban:

Legyen-e Magyarországon az új-zélandihoz hasonló választási rendszer?

Nemrég jelent meg a Válasz Online felületén egy javaslat, hogy Magyarországon az új-zélandi mintára vezessünk be vegyes arányos rendszert. Nem akarok túl negatív lenni, de én óvatosságra intenék ezzel kapcsolatban.

Az új-zélandi/német rendszerhez hasonló megoldások vonzóak lehetnek, hiszen látszólag csak nagy arányosítás történik, miközben meg lehet őrizni a megszokott elemeket: 2X, egyéni+listás, küszöb, miegymás. (Szerintem ez inkább negatívum, én annak örülnék, ha szakítanánk a régivel, de vannak más ellenérvek is.)

Új-Zéland látszólag nagyon jó példa egy sikeres, intenzív társadalmi részvétellel történő választási reformra. (Magyarországon én nem számítok pont ilyesmire, egyszerűen nagyon mások a körülmények.) Viszont a választott rendszer (MMP) ettől még nem feltétlenül optimális, bár nekik véleményem szerint elég jól működik a mai napig.

Az MMP kapcsán az egyik probléma a következő trilemma: vagy növelni kell tudni a parlament méretét, vagy potenciálisan “el kell venni” egyéni körzeteket a “győztestől”, vagy nem feltétlenül lesz arányos és kifejezetten ki lenne téve manipulációnak. Magyarországon nem tartom valószínűnek, hogy bárki bevállalná az új német megoldást, amivel a látszólag vegyes jelleget megtartanák, de valójában kiiktatnák az egyéni oldal fix mandátumait. Túl népszerűtlen lenne, ha “egyéni győztesek” nem juthatnak be, míg esetleg “egyéni vesztesek” bekerülhetnek listáról. Egy fokkal talán vállalhatóbb lenne ha a parlament létszáma lenne rugalmas, bár manapság ez se népszerű dolog. Németországban is ezért szüntették meg, és Magyarországon is már láttuk a “kisebbparlamentezés” hatékonyságát.

Az új-zélandi modell akár jó középút lehet, nem engedne annyi pluszmandátumot hozzáadni (mint a régi német), de ezzel a kompenzáció hatásfoka se lenne maximális. Ha nincs teljes kompenzáció, azzal az a baj, hogy nagyon motiválja a pártokat, hogy visszaéljenek vele. Úgy gondolom, minél jobb a politikai kultúra, úgy csökken az esélye a legpofátlanabb manipulációnak (Skócia, Németország...), de a szavazók akkor is alkalmazkodnak hozzá és feszegetik a határait a rendszernek. Rosszabb esetben, ami az MMP-szerű rendszerek esetén sokkal gyakoribb volt eddig (Albánia, Lesotho, Venezuela, Olaszország, Dél-Korea...), a pártok totálisan abuzálni fogják a rendszert, kijátszva a kompenzációt. Ezek nagyon tanulságos példák, ha esetleg ilyen rendszert akarnánk Magyarországnak.

Ezentúl a vegyes arányos rendszer behoz másodlagos problémákat is. Az időközi választások igénye megmarad, de egyben abból következően a listásakat is igazítani kéne, ami megintcsak megítélési problémákba ütközhet. Új-Zélandon ezen felül megjelent az az igény, hogy az arányosság megőrzése érdekében tiltott legyen a frakcióváltás, mandátum-elvesztés szankciójával (“waka jumping”). Remélem Magyarországon ez nem fog bejönni, mert ez a 12 éves cikluskorlátozáshoz képest is sokkal demagógabb vitákat hozna olyan kérdésekben, amiben a higgadtság, és a rendszer holisztikus nézete lenne a jó út. (a borzalmas frakciószabályok kifejezetten ellentétes irányú reformra szorulnának)

Leave a comment

Share Választási Tudásbázis

Ajánlott:

Neves résztvevőnk lesznek a folyamatban, például:

• Biró Péter (MTA-tól elcsatolt KRTK, „Mechanizmustervezés” MTA Lendület kutatócsoport vezetője)

• Ésik Sándor (jogász, a Diétás Magyar Múzsa blog főszerkesztője)

• László Róbert (választási szakértő, Political Capital)

• Mécs János (alkotmányjogász, ELTE ÁJK egyetemi adjunktusa)

• Szabó Andrea (ELTE TK Politikatudományi Kutatóintézet)

• Szél Bernadett (szociológus, közgazdász, a CEU Democracy Institute kutatója)

• Szentpéteri Nagy Richard (alkotmányjogász, politikatudós)

• Unger Anna (politikatudós, ELTE TÁTK Politikai és Nemzetközi Tanulmányok Intézete)

Szervezői oldalról:

• Tóka Gábort a Vox populi választási kalauz alapítója és fő szerzőjeként ismerhetitek, politikatudós és a CEU kutatóprofesszora.

• Csóka Endre matematikussal itt, mint vendégszerzővel is találkozhattatok, de a Telexen is számos cikke jelent meg a publikum számára arról, hogy milyen bajok vannak a magyarországi választási rendszerekkel.

Lent olvashattok a célkitűzéseinkről és tervezett folyamatunkról.

Céljaink

Hogy mik lennének a legjobb választási rendszerek, az egy összetett, több tudományterületet is érintő kérdés. És nagyon fontos kérdés, mivel hosszú távon meghatározza az egész politikai folyamat színvonalát, és ezáltal az ország sikerességét. Mivel most komoly társadalmi szándék látszik választási rendszereink átalakítására, ezért az MTA KIK Tudománypolitikai és Tudományelemzési Osztály szervezésében egy szakértői konferencia- és vitasorozatot indítunk, hogy ezzel elősegítsük a tudomány álláspontjának megfogalmazását és közvetítését. Célunk, hogy kialakítsunk egy széles tudományos egyetértést élvező szakvéleményt arról, hogy a köztársaságielnök-választáshoz, az országgyűlési választásokhoz, az önkormányzati választásokhoz, az európai parlamenti választásokhoz és a népszavazásokhoz milyen célokat kellene teljesítenie egy jó választási rendszernek, és a megfogalmazott célok függvényében mik a legjobb választási rendszerek.

1. Mi minden bajt okoz egy rossz választási rendszer, főként hosszabb távon?

A választási rendszer kérdése nemcsak ízlés dolga, hanem meghatározza az egész politikai rendszert. Egy rossz választási rendszer például bebetonozhat egy a valódi versenyre kevés teret adó pártrendszert. Vagy épp kormányképtelen időszakokat idézhet elő. Előnyt adhat a megosztó politikusoknak, ezáltal folyamatosan radikalizáció felé tolhatja a politikát. Egymásnak ugraszthatja pont azokat a jelölteket és pártokat, akik egyébként a legtöbb dologban egyetértenek. Egy rossz választási rendszer megsegítheti a korrupt, befolyásos jelölteket azáltal, hogy olyan ügyeskedéseket jutalmaz, amikkel egy tisztességes jelölt nem tud élni (pl. elindíttat valakit a rivális jelölt szavazótáborát megcélozva, vagy manipulált közvélemény-kutatásokat tud lehozatni). A választási rendszerek ösztönzői láthatatlan kézként terelik a politikai folyamatokat jó vagy rossz irányba, ezáltal meghatározó hatásuk van az ország működésére. Néhány közérthető cikk a témában:

• Telex: Következetlen, aránytalan, bonyolult – miért rosszak a választási rendszereink, és hogyan lehetne jobb

• Telex: Egy jobb (elő)választási rendszer minőségibb politikát is hozhatna

2. Miért nincs erre kidolgozott tudományos válasz, miért egy ilyen konferenciasorozat a megoldás?

Ez a téma egy összetett, sok tudományterületet érintő kérdés, amit több irányból is megközelítettek, a matematikai-axiomatikustól a történész-empirikuson át egészen a filozófikus-jogász irányig. Az ilyen, pontosan egyetlen tudományterületbe sem illő témákban még egyszerű kérdésekben is nehezen alakul ki szakmai konszenzus. A legjobb választási rendszer kérdése viszont azért sem egyszerű, mert a válasz nagyban függ a körülményektől és a céloktól. Ez egy meglepően mély és összetett kérdés a tudomány relatív vakfoltjában.

A választási rendszerek kérdése egy politikailag érzékeny téma. Legtöbbször nem a hosszú távú társadalmi érdekek, hanem pillanatnyi politikai érdekek mentén írják őket. Akik írják, azok pedig kifejezetten örülnek neki, hogy nincs erről egységes tudományos álláspont, mert így kisebb ellenállásba ütközik egy részrehajló választási rendszer bevezetése. Sőt, igyekeznek a politikai közbeszéd szintjén és színvonalán be is szállni ebbe a vitába a saját részrehajló választási rendszerük kimagyarázása érdekében, ideológiai vitává átalakítva a kérdést. Aki pedig ebbe a témába tudományos igényességgel akar beszállni, az egyszerre találkozik a színvonalas fogadóközönség és a közös igazságkeresési cél hiányával, a kutatási terület széttagoltságával, és a gyakorlati érvényesülés politikai akadályaival.

Most azonban egy olyan kivételes történelmi helyzetben vagyunk, ahol egy magas tudományos színvonalú országban komoly társadalmi-politikai igény mutatkozik új választási rendszerek megalkotására, miközben a jövendő pártrendszere felől még a tudatlanság jótékony homályában vagyunk, és ez az időszak elegendő ideig kitarthat ahhoz, hogy elvégezhessünk egy minőségi tudományos vitát és közös kutatást a különböző tudományterületek tudásának és szemléletének integrálásával.

A legjobb tudományos ajánlások kidolgozása mellett fontosnak tartjuk a folyamat átláthatóságát és társadalmi kommunikációját is, hiszen egy demokráciában a törvényeket közvetve a társadalom írja. Ezért mindazok részvételét vagy segítségét is várjuk és köszönettel vesszük, akiket ha sikerül meggyőznünk a folyamat színvonaláról és a konklúzióink minőségéről, akkor a személyes társadalmi hitelességük és elérésük révén segítenék ennek a kommunikációját a társadalom felé.

3. Milyen módon akarunk megnyugtató, tudományos, és közérthető válaszokat adni? Mi a konferencia menete, pontos témája és célja?

Terveink szerint az első eseményeken a választási rendszerek céljainak és elvárt tulajdonságainak a megfogalmazásával foglalkoznánk (pl. legyen egyszerű; győzzön a legnépszerűbb, és ne háttéralkukon vagy egyéb taktikázásokon múljon a győztes; stb.). Egyrészt azért, mert így tudjuk a legszélesebb nyilvánosságot valóban és hasznosan bevonni a folyamatba. Másrészt azért, mert ha ezt tisztáztuk, akkor azzal egy majdnem teljesen objektív matematikai feladatot definiálunk, aminek megoldása olyan szakmai kérdéssé válik, ami már kevesebb és észérvekkel kezelhetőbb vitára ad okot. Így tudjuk a folyamatot egyszerre tudományosan hatékonnyá és a közvélemény számára is átláthatóvá tenni.

Ezért konkrét választási rendszereket (a jelenlegiek kritikáján kívül) meg sem említünk sem a nyitórendezvényen, sem utána, mindaddig, amíg a célokat nem rögzítjük alapos, lehetőleg közérthető indoklással, és megjelölve, hogy milyen hangsúlyokban lehetnek véleménykülönbségek. Csak akkor fogalmazzuk meg a céloknak legjobban megfelelő választási rendszerek választékát, amikor ez már egy matematikai jellegű mechanizmustervezési problémává válik. Fontos, hogy a különböző típusú választásokhoz nem feltétlenül egy-egy konkrét választási rendszerre teszünk javaslatot, hanem a jó rendszerek választékaira, kiemelve, hogy melyik rendszer milyen célokban mennyire teljesít jól. Vagyis igyekszünk az alapvetően tudományos kérdésekkel foglalkozni, és ezt elválasztani, függetlenné tenni az inkább politikai kérdésektől. Nem csak óvatosságból, hanem azért is, mert már az is hatalmas kihívás, hogy minden viszonylag objektív, tudományos kérdésre világos és közérthető választ adjunk. Például nem arra akarunk válaszolni, hogy legyen-e közvetlen köztársaságielnök-választás, hanem arra, hogy ha lenne, akkor mik erre a legjobb választási rendszerek, illetve mi a dilemma közöttük.

A végső szakmai anyag tehát előzetes terveink szerint választási típusonként három részből fog állni.

1. Milyen célokat, elvárásokat tartunk fontosnak és melyiket mennyire, mik ebben a tekintetben a tipikus véleménykülönbségek egy társadalomban?

2. Mi a jó választási rendszerek választéka a céloktól és elvárásoktól függően?

3. Közérthető indoklás, hogy ezek a választási rendszerek miben jobbak, mint más rendszerek.

Ami pedig a választási rendszereket illeti, igyekszünk a legkönnyebbtől a legnehezebb felé haladni: 1. köztársaságielnök-választás, 2. EP-választás, 3. népszavazások, 4. önkormányzati választások, 5. országgyűlési választások. Igény és kapacitás esetén olyan további kérdéseket is megvizsgálunk, mint a közösségi költségvetésekről való szavazás. Később meghatározott módokon igyekszünk a készülő szakmai anyag előzetes állapotait is közzétenni, lehetőséget adva annak megvitatására, kritikájára is.

Leave a comment

Share

Egy jobb (elő)választási rendszer minőségibb politikát is hozhatna címmel jelent meg idén a Telexen Tóka Gábor és Csóka Endre cikke a XII. kerületi előválasztás idején. A cikkben a választási rendszerek számos kérdéskörét érintették, onnan, hogy milyen választási lehetőségeket kínál a szavazóknak, a taktikai szavazáson át, egészen odáig, hogy a jelöltek kampányolására hogyan hathat vissza a rendszer. Az, hogy hogyan szavazunk — vagy szavazhatnánk — túlmutat a választási rendszer részletszabályain. A választáselméletben (social choice) matematikai kritériumok sorával jellemezhetünk rendszereket és még elméletben (nemhogy a gyakorlatban) sincs tökéletes matematikai formula a demokráciára. Ha viszont szeretnénk kiválasztani, hogy mit tartunk mi a legjobbnak, először érdemes elgondolkodnunk azon, hogy milyen filozófiát társítunk demokráciához, milyen elv megtestesüléseként tekintünk a szavazásra.

Mire szolgál a szavazás? Elsősorban politikai törzsek versenye, vagy a legnagyobb közjó megtalálására szolgáló eszköz? Minden polgár szavazatával elsősorban a kedvenc jelöltjét vagy pártját akarja támogatni, vagy minden jelöltről elmondaná a véleményét, hogy a különböző véleményekből egy kompromisszumot hozzunk ki? A szavazási módszerek nagy részét ezek mellett a kérdések mentén négy nagy paradigmába oszthatjuk be. A paradigma szó ebben az esetben is azt jelenti, hogy egy adott gondolkodásmódot, sőt, értékrendszert hordoz magában. Egy adott paradigmán belül gondolkodva az azon kívül eső rendszerek lehet, hogy első hangzásra ellenkeznek az igazságérzetünkkel, ugyanis teljesen más értékrenden alapulnak. A törzsi paradigma, valamint annak mérsékelt változata, a kompromisszumkereső-rangsorolásos paradigma, valamint a pontozós-utilitárius paradigma mind más alapvető funkciót rendelnek a szavazáshoz, mint az egyéni érdekekből kollektív döntéseket felállító rendszerhez.

A törzsi paradigma ~egy X-es szavazás

A világ nagy része az első paradigmában él, amely a törzsi szavazás paradigmája. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy minden választópolgár törzsi gondolkodásmóddal szavaz, még kevésbé, hogy így szeretne szavazni. Sőt, gyakran maga a rendszer az, ami erre kényszeríti. A törzsi szavazás paradigmájának legfőbb ismertetőjele, hogy mindenki csak egy jelöltre vagy pártra szavazhat (és gyakran csak egy győztes van, a legtöbb szavazatot szerző jelölt vagy párt nyer). Ebbe a paradigmába tartoznak sok szempontból azok a többgyőzteses választások is, ahol csak egy pártra, vagy pontosan annyi jelöltre lehet szavazni, mint amennyi mandátum kiosztásra kerül.

Megállapíthatjuk, hogy Magyarországon majdnem mindig ez a paradigma dominált. Jelenleg az országgyűlési választáson egyéni választókerületekben egy jelöltre, valamint országos listán egy pártra lehet szavazni. Egyéni választókerületben az egymandátumos, (első preferenciás) relatív többségi szavazás (first-past-the-post vagy first-preference plurality) a törzsi paradigma talán legtipikusabb választási rendszere. Ezt használjuk polgármesterek választására is. Mivel egy választó csak egy jelölt neve mellett X-elhet (különben szavazata érvénytelen), így gyakorlatilag ha nem a két legesélyesebb jelölt egyikére szavaz, a szavazata elveszik. Az országgyűlési egyéni választókerületben a képet árnyalja, hogy az egyébként elvesző szavazatok töredékszavazatokként átkerülnek listára, azonban mivel a választó nem rendelkezhet arról, hogy melyik listára (automatikusan a jelölthöz köthető lista lesz), ez is egyfajta törzsi jelleget ad ennek a speciális szavazási formának (a jelöltre adott szavazat egyben extra szavazat a pártjának is). Országgyűlési választáson ugyan emelett lehet külön is egy országos listára szavazni, ami így árnyalja a képet: a szavazó megoszthatja a szavazatát két párt között: például egyéniben szavazhat (taktikusan) egy esélyes helyi jelöltre és országosan egy másik listára. Ennek ellenére, különösen a taktikai szavazásra való ösztönzés és a nagyobb pártoknak kedvező rendszer mégis elsősorban a törzsi paradigmába helyezi ezt a rendszert, ahogy az alkotóelemei is erősen ezt a jelleget hordozzák magukban.

Ezen a ponton ki kell térni arra, hogy ha a választási rendszer listás része javarészt az arányos képviselet elvén alapszik, miért tartozik a törzsi paradigmába? Egyrészt, a szavazó csak egy listára szavazhat és a mesterséges bejutási küszöb miatt ez a szavazat ugyanúgy potenciálisan teljesen elveszhet, mint az egyéni kerületekben (ennek az szavazók általi értelmezése is a törzsi paradigmába passzol). Másrészt, az arányos képviselet csak a törzseket képzi le igazságosabban, ami sok szempontból nagy előrelépés, de amíg a szavazat csak egy listáról szól, elvi szinten még ugyanolyan törzsi (ha nem még inkább…). Ehhez hozzátartozik az is, hogy még arányos rendszerekben is sokszor úgy tárgyalja a média a választási eredményeket, hogy a legtöbb szavazatot szerző párt “nyerte a választást”, holott egy ilyen rendszerben nem biztos, hogy kormányra is kerül. Magyarországon a listás szavazás törzsi jellegét az is erősíti, hogy Európa javarészéhez képest itt csak úgynevezett zárt listákat használunk. Ez azt jelenti, hogy a pártok által felállított lista sorrendjén a szavazók nem tudnak preferenciaszavazatokkal módosítani. Bár ezzel szemben a nyílt lista megőrzi a pártok jelölő szerepét és így még önmagában nem feltétlenül emeli ki a rendszert teljesen a törzsi paradigmából, de egy lépés a valódi preferenciális szavazás irányába.

Magyarországon a 10 000 fő alatti településeken ugyan használnak egyfajta több X-es szavazást, a blokkszavazást, ez azonban gyakorlatilag hasonlóan törzsi, mint az egy X-es szavazás egy győztesre. Ugyanis pontosan annyi X áll a szavazó rendelkezésére, ahány betöltendő mandátum, így ez egyfajta kiterjesztése az egymandátumos egy X-es szavazásnak több mandátumra. Bár a blokkszavazás alatt a szavazó elvileg több oldal jelöltjeit is támogathatja egyszerre, a rendszer győztes-mindent-visz jellege miatt továbbra elég törzsi.

De milyen más paradigmák léteznek még?

A mérsékelt törzsi paradigma

A második, még a törzsihez közel álló megközelítés a kieséssel és újraszámlálással mérsékelt törzsi paradigma. Gondoljunk itt a kétfordulós rendszerekre, amikben általában, ha semelyik jelöltnek nincs meg a szavazatok több, mint a fele (továbbra is mindenki csak egy jelöltre szavazhat), akkor kettőt leszámítva az összes jelölt kiesik, majd úgy megismétlik a választást. Itt a választó elvileg szavazhat a kedvenc jelöltjére, majd a második fordulóban, ha abban kedvence már nem szerepelhet, a kisebbik rosszra. Valójában ez a két forduló miatt még több taktikai szavazást eredményezhet, azonban nem csak a kétfordulós rendszer az egyetlen ebben a paradigmában. A két, vagy valójában akárhány fordulót egy körben is le lehet bonyolítani, ha a szavazók rangsorolhatják a jelölteket a szavazólapon. Ezt a szavazólapot ha a XII. kerületi előválasztáson is használt azonnali többfordulós rendszerben összesítik, akkor bizonyos értelemben sose “veszik el” választópolgár szavazata (ha nem akarja), az egyenként kieső jelöltek helyett mindig automatikusan a szavazó következő érvényes preferenciáját nézhetjük. Vegyük észre azonban, hogy az ilyen típusú választások még mindig kiemelt hangsúlyt fektetnek a szavazó kedvencére (vagy akit kiesések után épp kedvencének tekintünk). A választáselméletben ezeket a rendszereket a later-no-harm, azaz “később-nem-árt” kritériumot teljesítő rendszerekként csoportosíthatjuk: arról van szó, hogy a szavazó további jelöltek rangsorolásával sosem árt a kedvencének, amíg ő játékban van (ez viszont nem jelenti azt, hogy, a szavazó mindig azzal segíthet a kedvencének a legjobban). A listás arányos rendszerekben is elképzelhető egy ilyen kiesős rendszer, a közelmúltban egyre több országban vetették fel a “tartalékszavazat” koncepcióját, ahol a küszöb alatti szavazatok nem vesznének el, hanem rangsorolós szavazólap segítségével más pártokat segíthetnének a szavazók a kiesett kedvenc pártjuk helyett. A kiesés ebben a paradigmában mindig lényegében azoknak a jelölteknek vagy pártok a sorsa, akit nem támogatnak elegen első helyen, ezáltal nem áll túl távol a törzsi személettől, de bizonyos értelemben a rangsorolás (vagy legalább egy második preferencia) lehetőségével részben meghaladja azt.

A kompromisszumkeresés paradigmája

Egy harmadik fő paradigma a tág értelemben vett “kompromisszumkereső” rangsorolós rendszerek csoportja, itt már nem feltétlenül érvényesül az első preferenciák túlsúlya. Az első és második paradigmák törzsi jellege mind elméletileg, de méginkább gyakorlatilag hátrányosak mérsékelt, centrista jelöltek és pártok számára. Ez a “center-squeeze” patológia, azaz a centrista jelöltek kiszorítására tendencia. Mind az egyfordulós, kétfordulós, vagy azonnali többfordulós rendszerben a centrális erőtér inkább ideiglenes anomália, mint egy stabil egyensúly része, a medián szavazó helyett gyakran a szélsőségeket preferálja. Ehhez képest, mindenképpen (talán túlzottan) is “kompromisszumkereső” módszer az, amikor a szavazók rangsora szerint pontokat kapnak a jelöltek, pl. 3 jelölt esetén az első 1 pontot, a második 0, a harmadik -1 pontot (akik ismerik, láthatják, hogy ez a példa a Borda-féle rendszert írja le — kis módosítással pont ezt használta a Tisza párt 2025-ös előválasztásán). Ez másfajta taktikai szavazásra kényszeríti a szavazókat, mint az első kettő paradigma rendszere. Ennél egy stabilabb, a többségi elvre épülő rendszer-csoport az, ami minden esetben, ha lehet olyan jelöltet választ meg, aki minden más jelölt ellen nyerne egy kétfős versenyben. Az ilyen rendszerek (páros/általános egyszerű többségi, Condorcet-rendszerek) sokkal inkább az “abszolút” többségi elvet követik, mint akár a többfordulós rendszerek, amiket félrevezetően szintén így szoktak nevezni. Ezen kívül, talán a Tóka Gábor és Csóka Endre által támogatott több X-es szavazás, holott fél lábbal már a negyedik paradigma része, is az ilyen rendszerek közé tartozik (erre is rangsorolós rendszerként tekinthetünk, ha úgy vesszük, hogy sok egyenlőségjel és csak egy relációsjel engedélyezett a rangsorban). A listás rendszerek terén kifejezetten az arányos képviselet, mint versengő érték léphet fel a (közvetlen) kompromisszumkereséssel szemben, ugyanis itt a kompromisszumot indirekt módon, a képviselőtestületben kell majd megkötni. Említésre méltó azonban a szabad lista (panachage) intézménye, amit már országban, például Luxembourgban és Svájcban is használnak. Itt a szokásos nyílt listát azzal fűszerezik meg, hogy a szavazó elsősorban jelöltekre szavaz (amit aztán listák szerint összesítenek), viszont nem köteles csak egy párthoz tartozó jelöltekre szavazni. Bár ez az elv nem teljesen ugyanaz, mint a kompromisszumkereső egy győzteses választások, kifejezetten a törzsi logika ellen megy azzal, hogy a szavazónak a saját preferenciáit helyezi a törzsi (első preferenciás) szavazata elé.

A kompromisszumkereső rendszerekben a taktikai szavazás is sokkal bonyolultabb, ami bár néhány rendszer esetében kevésbé kívánatosabbá teszi őket, sok esetben jó tulajdonság is lehet, mert arra ösztönzi a szavazókat, hogy ne kockáztassanak olyan taktikákat, amik a legkedvelt jelöltjeikre is visszaüthetnek. A politikában viszont az ilyen rendszerek potenciális legnagyobb előnye, lehet hogy a pszichológiai szinten található. A kompromisszumkereső paradigma nemcsak mérsékeltebb jelölteknek kedvez, hanem a szavazók politikáról való gondolkodására is kihathat. A kérdés immár nem az, hogy melyik törzset támogatom legjobban, a szavazókat nem elsősorban az első preferencájuk alapján kell osztályoznunk. Nem kell magunkról “Fidesz-szavazóként” vagy “DK-szavazóként” beszélünk, hanem egyszerre több jelöltet is támogathatunk ugyanabban a versenyben, illetve árnyaltabban fejezhetjük ki a véleményünket. Minél kevésbé a szavazók tartoznak “a Jelölthöz” vagy “a Párthoz”, annál inkább a jelöltek és pártok tartoznak a szavazókhoz.

Az utilitárius paradigma

A negyedik paradigma a harmadikhoz hasonlóan kompromisszumkereső, azonban túllép a rangsorolós szavazólapon és a jelöltek pontozását teszi lehetővé. Matematikailag már az akárhány X-es (jóváhagyó szavazás) is ide tartozik, az azonban még binárisan, csak végletekben “gondolkodik” (támogatom/nem támogatom). A pontozós szavazás azt is megkérdezi, hogy mennyire támogatom a különböző jelölteket. Ha ezek összegét, vagy átlagát veszi, akkor egyfajta utilitárius filozófián nyugszik, ami egyben feltételezi azt is, hogy különböző emberek úgynevezett kardinális (pontozott) preferenciái egymással összemérhetők. Ez természetesen egy vitatható, de ettől még nem feltétlenül elvetendő kiindulópont, azonban magával hoz további taktikai szavazási lehetőségeket. Például ha én őszintén csak négyesre értékelném (pl. 1-5 skálán) a kedvenc jelöltemet, akkor is 5-öst kellene neki adnom, ha maximálisan hasznosítani szeretném a szavazatom. Ha a pontozós paradigma csúcsa is az utilitárius összesítési módszer, nem az egyetlen. Pontozós szavazólapokat többé kevésbé úgy is lehet értelmezni, mint rangsorolt szavazólapokat (ahogy fenn láttuk a Borda rendszert is ami rangsorolt szavazólapot értelmez pontozósként). Ebben az esetben egy lehetőség, hogy nem a legjobb számtani átlaggal bíró jelöltet, hanem a legnagyobb mediánnal rendelkező jelöltet keressük. Ilyen rendszer például a csak ebben az évezredben kifejlesztett “többségi ítélet” (majority judgement) módszere.

Példa

De hogyan is nézhet ki ugyanaz a választás a különböző paradigmák alatt? Képzeljünk el egy egyszerűsített szavazást 4 jelölttel és 100 szavazóval és egy győztessel.

• 30 szavazó így rangsorolná a jelölteket: A > C > B > D (de mindegyiket kedveli)

• 25 szavazó így rangsorolná a jelölteket: B > C > D > A (de mindegyiket kedveli)

• 22 szavazó így rangsorolná a jelölteket: C > B > D > A (de mindegyiket kedveli)

• 23 szavazó így rangsorolná a jelölteket: D > C > B > A (de csak D-t, szereti, a többit gyűlöli vagy mondjuk fél tőle)

Az első paradigmában csak azt kérdezzük meg a szavazóktól, ki a kedvencük így taktikai szavazás nélkül A nyerne, mivel a legtöbb szavazatot ő kapta. Pedig A-nál a szavazók 70%-a jobban szeretné B-t, és ugyanígy 70% jobban szeretné, mint C-t, szintúgy 70% inkább D-t választaná. Túlnyomó, több, mint kétharmados többség A ellen van konkrét jelöltek javára, mégis A nyer. Ez a törzsi logika, ahol az “oszd meg és uralkodj” a legfontosabb tanulság.

A második paradigmában két, vagy három fordulót rendezünk vagy szimulálunk. Mindkét esetben a C és D jelöltek fognak kiesni, és az utolsó fordulóban B azzal a már említett 70%-al nyer is A ellen. Az “oszd meg és uralkodj” már nem vezet ilyen egyszerűen győzelemre, de még mindig nagy hangsúly van a “kedvenceken”, ez alapján esett ki 2 jelölt.

A harmadik, kompromisszumkereső paradigmában nézzük meg, hogy párosával milyen eredmények születnének. C-t 70% jobban tartja, mint A-t, 75% jobban tartja, mint B-t, és 77% jobbnak tartja, mint D-t. Mivel minden jelölt ellen többsége van, ő nyeri a választást, annak ellenére, hogy ő szerezte a legkevesebb első preferenciát.

Végül, nézzük meg mi történhetne a negyedik, pontozós/utilitárius paradigmában. Ha továbbra is mindenki teljesen őszintén szavaz, akkor azt várjuk, hogy az első három szavazócsoport 10-es skálán minden jelöltet 7 és 10 pont között értékel, míg a negyedik csoport csak D-t értékeli ilyen magasan, a többit legfeljebb 2 pontra. Így pédául elképzelhetjük hogy D 816 pontot szerez, A 629-et, B 711-et és C 776-ot. Ebben a paradigmában a társadalom adott esetben elfogadna egy olyan kompromisszumot is, ami teljesen szembemegy minden többségi logikával, és figyelembe veszi, hogy bár sokaknak majdnem mindegy, melyik jelölt nyer, D támogatói valamiért félnek a többi jelölttől ezért hajlandóak D-t megválasztani.

A valóság természetesen sokszor sokkal egyszerűbb és egyben sokkal bonyolultabb. Egyszerűbb, mert sok esetben szinte minden választási rendszer ugyanazt a jelöltet választaná győztesnek. Bonyolultabb, mert taktikai szavazás és jelölés révén a rendszer maga visszahat arra, hogy a szavazók hogyan szavaznak, a pártok hogyan épülnek fel és kit jelölnek, és a jelöltek hogyan kampányolnak. Ezért nem mindegy, hogy milyen rendszerben szavazunk, és nem hanyagolhatjuk el azt a kérdést, hogy miféle rendszerben szeretnénk szavazni? Ha mással nem is, azzal érdemes tisztában lenni, hogy mi melyik paradigmában gondolkodunk és nem árthat megérteni, hogy mások lehet egy eltérő paradigmában keresik a választ.

Az alábbiakban pár választási rendszer a paradigmák szerint csoportosítva:

Törzsi / ~“egy X-es”

• egyfordulós (első preferenciás) relatív többségi szavazás (Magyarországon polgármesterek választása és vegyes rendszerekben)

• listás arányos képviselet (különösen: zárt lista, Magyarországon vegyes rendszerekben, EP választáson, megyei és fővárosi közgyűlés)

• relatív többségi blokkszavazás (Magyarországon: “egyéni listás” név alatt is fut, önkormányzatokban 10 000 fő alatt)

• egy szavazatos vegyes rendszerek (Magyarországon önkormányzatokban)

• két szavazatos vegyes rendszerek (marginálisan kevéssé törzsi: “kétszer válassz egyet”, Magyarországon országgyűlési választások)

Mérsékelt törzsi

• klasszikus kétfordulós választások (relatív többségi kiesés elve)

• azonnali többfordulós választás (instant-runoff)

• rangsorolós listás szavazat (küszöb alatti szavazatok nem vesznek el) - “tartalékszavazat” (spare vote)

• egyéni átvihető szavazat (single transferable vote), egy egyéniesített, listák nélküli arányos rendszer

• fúziós jelölés, kapcsolt listák (fusion voting)

• szabad listás (listás jellege miatt)

Kompromisszumkereső rangsorolós / több X-es

• Condorcet-módszerek (többségi elv, párosával összehasonlított jelöltek)

• Borda-féle módszer (egyenlő távolsági pozíciós, “kvázipontozós”)

• akárhány X-es, jóváhagyó szavazás (approval voting)

• szabad listás (listákon átnyúló, több X-es jellege miatt)

Pontozós (kardinális)

• akárhány X-es, jóváhagyó szavazás (approval voting)

• pontozós szavazás (legnagyobb összeg/átlag)

• többségi ítélet (legnagyobb medián)

+1: nem determinisztikus paradigma

• jelöltek közti sorsolás (nem szavazás)

• szavazólapok közi sorsolás (szavazás és sorsolás egyaránt)

• állampolgárok közti sorsolás (nem szavazás)

Leave a comment

Share Választási Tudásbázis

Ajánlott:

Én természetes kerekítés módszerének is fogom nevezni, mivel ez jól leírja az elvet, ahogy azt lent bemutatom. A természetes kerekítés módszerét ugyanúgy lehet használni bármilyen más egész számokkal leírható erőforrás allokációjára, vagyis pl. mandátumok kiosztására szövetségi államok között, lakosságszám szerint (Webster erre a célra találta fel).

Hogyan működik?

A Sainte-Lague módszer nagyon hasonlít a D’Hondt-módszerre: Annyit kell tenni, hogy az egyes pártok szavazatszámát fel kell írni egy táblázat felső sorába, majd az alatta levő sorokba a szavazatszámok harmadát, ötödét, hetedét stb. (vagyis csak a páratlan számokat használjuk osztóként, szemben a D’Hondt-módszerrel, ahol az összes 0-nál nagyobb természetes számmal dolgoznánk) Ez látható a következő képen.

Ezután egyesével ki lehet osztani a mandátumokat, mindig a táblázat legnagyobb számát kell kiválasztani (azok közül, amit még nem választottunk ki). Ezt addig kell ismételni, amíg az összes mandátumot ki nem osztottuk. Azaz, ha k db mandátumot akarunk kiosztani, akkor a k legnagyobb számot bejelöljük, majd minden oszlopban összeszámoljuk mennyit jelöltünk be, és mivel minden párt egy oszlop, ezzel meg is kaptuk melyik mennyi mandátumot szerez.

Miért páratlan számokat használunk?

Joggal merülhet fel a kérdés, hogy miért pont a páratlan számokat használjuk? A válasz, hogy azért, mert valójában minden “másfeledik” számot használnánk, de ez ugyanolyan, mintha minden páratlan számot használnánk — így akár az egyszerűség kedvéért ez utóbbit is tehetjük (a magyar önkormányzati választási törvény páratlan számokkal írja le a módszert). Míg a D’Hondt-osztósor 1 ; 2 ; 3 ; ... , a Sainte-Lague osztósor így néz ki: 0,5 ; 1,5 ; 2,5 ; 3,5 ; ... . Ha a mindkettőt megduplázzuk megkapjuk a páros, illetve a páratlan számokat. A számokat elképzelhetjük úgy, mint választóvonalakat kerekítéshez. Az első szám alatt nullára kerekítünk, az első kettő között 1 mandátumra, a második és harmadik között 2-re, stb. Így míg D’Hondt módszer alatt 1 alatt 0-ára kerekítünk lefelé és 1 és 2 között 1-re lefelé, a Sainte-Lague módszer a természetes kerekítés osztósora: 0,5 alatt lefelé, 0,5 és 1,5 között pedig 1 felé kerekítünk és így tovább.

A Sainte-Lague módszert megfogalmazhatjuk úgy is, hogy minden párt szavazatait ugyanazzal az osztóval leosztva akarjuk megtalálni, hogy mennyi mandátumot szerezzenek. Logikus lenne, hogy ez az osztó az összes szavazat és az összes mandátum hányadosa legyen, vagyis a példában 1000/7 = 142,9. De ha ezzel leosztjuk a szavazatokat, nem kerek számokat kapunk. A Sainte-Lague módszerben (más osztó módszerektől eltérően) mindig a szokásos kerekítési szabályt alkalmazzuk (x,5 alatt lefelé, x,5-től felfelé kerekítünk). Ha így ki tudjuk osztani az összes mandátumot, akkor ezzel vége is a folyamatnak. De mi van, hogyha a kerekítéssel nem osztottuk ki az összes mandátumot? A válasz a Sainte-Lague módszer szerint, hogy az osztót addig csökkentjük vagy növeljük, amíg ezzel a kerekítéssel pont a tervezett mandátumszámot ki tudjuk osztani.

A példában az osztót (142,9) egészen 130-ig kell levinni, hogy a természetes kerekítéssel 7 mandátumot oszthassunk ki (pl. 131 esetén még csak 6-ot osztanánk ki). Ez a 130 visszaköthető az osztósoros táblázathoz (az első és harmadik képen piros körökkel jelölve), mert a táblázatban az utolsó mandátumot a 65-ös számmal osztottuk ki. Emlékezzünk vissza, hogy a táblázatba az egyszerűség kedvéért páratlan számokkal dolgoztunk, de valójában ez ugyanolyan, mintha 0,5 ; 1,5 ; 2,5 osztósort használtunk volna. Ha 3 helyett 1,5-del osztottunk volna, akkor 65 helyett a dupláját, 130-at kaptunk volna. Ezért ekvivalens a két módszer. Az eredeti 142,9-es osztót nem látjuk a táblázatban, de tudjuk, hogy ennél az értéknél (pontosabban a 2x-es értékek miatt 71,45-nél!) a kerekítéssel 6 mandátumot tudunk csak kiosztani, és lám, a táblázatban is 6 ennél nagyobb (vagy egyenlő) szám van. A 6. mandátumot akkor osztjuk ki, amikor (a nagyobb számok felől jövet) elérjük a 80-at (páratlan helyett “másfeles” osztósorban 160-at), ezt a mandátumot a táblázatunk szerint a barna kapta, és természetesen, ez a 6. legnagyobb szám.

Mik az előnyei és mik a hátrányai?

A Sainte-Lague módszer (és tágabban az osztó-módszerek) a táblázatban egyesével adja ki a mandátumokat: A példában az elsőt a piros, a másodikat a kék, a harmadikat a zöld, a negyediket a megint a piros kapja stb. Ez azt jelenti, ha 7 helyett úgy döntünk, inkább 8 mandátumot akarunk elosztani, akkor biztosan nem veszít egyik párt se mandátumot, csak a következőt kell kiosztani. Ezt a ház-monotonitásnak (house-monotonicity) nevezzük, ami egy kifejezetten pozitív matematikai tulajdonságnak számít, de számos más módszer nem felel meg ennek a kritériumnak.

A Sainte-Lague módszer nem garantálja a kvóta-szabály teljesülését, de azt a gyakorlatban is csak nagyon ritkán szegi meg pl. a D’Hondt módszerhez képest (és van olyan verziója, ami a fenti monotonitás megtartásása mellett a kvóta szabályt is mindig teljesíti, de erről is majd máskor).

A Sainte-Lague módszer (elsősorban a természetes kerekítés miatt) a legarányosabbnak tartott mandátumallokációs formula. Mivel egyaránt esélyes, hogy egy pártnál felfelé vagy lefelé kerekítünk, ezért előfordulhat, hogy egy párt jobban járna azzal, ha kettéválna, illetve hogy két párt jobban járna, ha összeolvadna. Mindkettő helyzetet egyszerre elkerülni egyetlen rendszer se tudja, de a D’Hondt módszerben matematikailag sosem járhat jobban egy párt ha kettéválik (splitproof), míg az Adams módszerben sosem járhat jobban két párt ha összeolvad (mergeproof). A természetes kerekítés szabálya a kettő módszer között helyezkedik el, nem kedvez szisztematikusan se a nagyobb pártoknak, se a kicsiknek. Mégis, a gyakorlatban a tiszta Sainte-Lague módszert úgy tartják számon, hogy a legkisebb pártokkal túl engedékeny, így több ország módosított formában alkalmazza.

Módosított Sainte-Lague

A tiszta Sainte-Lague módszer ugyan kiemelkedően arányos, sőt talán az arányosság etalonja, mégis a gyakorlatban egy furcsasága gondokat okozhat. Ha megnézzük az első két osztót (1 és 3 avagy 0,5 és 1,5 — ahogy tetszik), a második háromszorosa az elsőnek. Azaz a második mandátum megszerzése 3-szor annyi szavazatot igényel, mint az első. Ez nemcsak úgy tűnhet, hogy túl kedvező a legkisebb pártok számára (“egy mandátumnyi” szavazat felével is szinte garantált a mandátumszerzés a felfelé kerekítés miatt), hanem egy kispártnak jobban megérheti szétválnia, hogy a második mandátumát megszerezze. Például a fenti példában a zöld párt a 190 szavazatát megoszthatná akár 95:95, akár 120:70 arányban (akár bármi a kettő között), és így elvehetné a második mandátumot a kéktől. Ha ezt nem szeretnénk ösztönözni, akkor az első osztót felemelhetjük, pl. a “skandináv” Sainte-Lague változat 1,4-es osztót használ 1 helyett (avagy 0,7-et 0,5 helyett). Ez “D’Hondt-szerűbbé” teszi az első mandátum elérését, egyfajta megemelt küszöbről van szó. Az 1,4-es osztó kicsit hasraütésszerűnek tűnhet, de gyakorlatilag olyan szint, amikor ha egy párt már a második mandátumért küzdene, már nem nagyon tud jobban járni a szétválással (a valódi választásokon nehéz lenne pont két egyenlő méretű pártra oszlani).

Hol használják?

A Sainte-Lague módszert számos országban használják listás választásokon, így többek között Németországban és Lettországban is mind a parlamenti, mind az EP választásokon, de 5%-os küszöbbel (Németországban az EP választásokon nincs küszöb, mert azt alkotmányellenesnek találták). Svédországban és Norvégiában (valamint korábban Dániában) a fenti módosított verzióját használják.

Leave a comment

Share Választási Tudásbázis

Ajánlott:

Nézzük meg, hogyan mérjük az arányosságot objektív módon.

Mit mérünk?

Mérni nem választási rendszerek, hanem választási eredmények arányosságát tudjuk. (Választási rendszerek arányosságának definíciójáról, becsléséről, szimulálásáról majd máskor.) Választási eredményeknek pedig valójában az aránytalanságát mérjük, és a kisebb aránytalanság jelent arányosabb rendszert. Az, hogy mi az arányos, azt könnyű megérteni: a választási eredmény két részének viszonyát nézzük, azaz a szavazatokat és a mandátumokat. Arányos az eredmény, ha a kettő egymásnak megfelel, pl. 50% szavazat 50% mandátumot jelent, avagy ha 1000 szavazat jelent 1 mandátumot, akkor 2000 szavazat pontosan 2 mandátumot jelent. A kérdés az, hogyan számszerűsítjük az aránytalanságot, az eltérést az arányos eredménytől.

Gyors kitérőt érdemel az, hogy egyáltalán kiknek lehet 2 mandátuma, 50%-nyi mandátuma? Hogy 1000 szavazat mindig egy mandátumot jelent, az világos, ez az egyenlőség. Az arányosság ennek a logikus kiterjesztése, csupán azzal az extra feltételezéssel, hogy bizonyos mandátumokat (és szavazatokat) össze lehet adni valamilyen attribútum szerint. A választási rendszereknél ez azt jelenti, hogy az arányosság esetében jelöltek csoportjait nézzük. Az arányosságot több dimenzión is nézhetjük (földrajz, demográfia…), de ha a politikai képviselet arányosságát nézzük kiemelkedik egy fő szempont: a párthovatartozás. Ugyanis a modern demokráciák legfőbb választott testületei szinte kivétel nélkül a pártok jelentős szerepvállalásával működnek. A párthovatartozás a jelölteknél önkéntes, a jelöltek maguktól indulnak közös brand/logó alatt, hogy jelezzék, hogy ők egy csapat. Mivel ez a csapathovatartozás általában az elsődleges dimenziója a politikának, ez a legfontosabb szempont az arányosság mérésénél is. Ha egy választási eredmény arányosságáról beszélünk, akkor alapesetben pártok szerinti arányosságot nézünk, míg ha valami más szerinti arányosságra akarunk hivatkozni, akkor külön fel kell hívni rá a figyelmet, hogy ezt tesszük, valamint azt is érdemes megindokolni, hogy miért.

Hogyan mérünk?

Miután remélhetőleg túlzott filozófikus kavarás nélkül lefektettük, mi az arányosság, amihez viszonyítunk, meg kell mondanunk, hogyan számszerűsítjük és összegezzük az aránytalanságtól való eltérést. 5-6 ilyen módszert fogok itt kifejteni és említeni, de ennek a sokszorosát találták már ki politikatudósok és mások.

Érdemes azzal az intuícióval kezdeni, hogy egy párt képviseletében jelentkező aránytalanságot hogyan lehet mérni. Ha egy párt a szavazatok 40%-át szerezte, de a mandátumoknak a 60%-át, akkor mennyire volt aránytalan az eredménye? Erre kétféle választ is adhatunk.

1. Mondhatjuk azt, hogy az aránytalanság (+)20 százalékpont, hiszen ez a különbség a mandátumaránya és szavazataránya között. Ha kitesszük a pozitív előjelet, az csupán azt jelzi, hogy a mandátumaránya (amit vizsgálunk, a függő változó: y ) nagyobb, mint a szavazataránya (amihez viszonyítunk, a független változó: x): yi − xi = 60% − 40% = +20%, ahol i a vizsgált pártot jelöli. Ha a szavazataránya lenne nagyobb, akkor ez az érték negatív lenne, de ha nem vagyunk kíváncsiak az aránytalanság irányára, csak a mértékére, akkor az előjelet elhagyhatjuk, azaz a különbség abszolút értékét vehetjük. Gondoljunk bele abba is, hogy ha egy pártnak nagyobb a mandátumaránya, mint a szavazataránya, mindenképp kell lennie legalább egy pártnak aminek kisebb, hiszen “valahonnan” kellett jönnie azoknak a plusz százalékoknak, különben nem jönne ki 100%-ra.

2. Mondhatjuk akár azt is, hogy az aránytalanság a fenti esetben +50% (százalék, nem százalékpont), avagy 1,5 — ugyanis a párt másfélszer annyi mandátumot szerzett, mint amennyi az arányos jussa lenne. Azaz nem az arányok különbségét, hanem az arányok arányát nézzük. Egy pártra nézve az ún. advantage ratio (előny-arány? én felülreprezentációs aránynak hívom) az y(i) / x(i), ami itt, ha ez 60%/40% = 1,5. Erre majd még visszatérünk.

Miután megnéztük mekkora az aránytalanság egyes pártok képviseletében adja magát a kérdés, hogy ezeket hogyan tudnánk egy számban kifejezni, hogy egy adott választás eredményét egy aránytalansági mérőszámmal leírjuk. Íme pár index:

• Rae indexe: (1/P)∑|yi−xi|, ahol P a pártok száma. Ez tulajdonképpen nem a választási eredmény össz-aránytalansága, hanem a pártoknál jelentkező aránytalanságok (súlyozatlan) átlaga. Ebből kifolyólag nem túl hasznos és kilóg a sorból. Mint talán a legrégebben “feltalált” index van csak jelentősége, de a továbbiakban nem vizsgáljuk.

• Loosemore-Hanby index, avagy abszolútértékösszeg-index: (1/2)∑|yi−xi|. Látszik, hogy a képlete csak abban tér el az előzőtől, hogy a pártok száma helyett kettővel osztjuk el az egyes pártoknál a szummát, ami a pártnál jelentkező (mandátum-szavazat)különbségek abszolút értékek összege. Miért osztjuk el kettővel az összeget? Azért, mert ami aránytalanság egy pártnál megjelenik többletként, a másiknál megjelenne negatívként, de az abszolút értékek miatt ezeket kétszer számolnánk. Az előjeleket (irányt) pedig nem tarthatjuk meg az aránytalanságok összegzésénél, hiszen akkor mindig nullára jönne ki a végén (ugyanúgy azért, mert a pozitív eltérés megjelenne máshol negatívként). Ez az index korábban a leggyakoribb mérőszáma volt az aránytalanságnak, könnyen össze lehet hasonlítani vele különböző választásokat ugyanabban az országban, más országokban, stb. Előnye, hogy könnyen értelmezhető, mint az “elveszett szavazatok” aránya.

• Gallagher index, avagy a négyzetösszeg-index: [(1/2)∑(yi−xi)^2]^0.5, azaz az előző indextől abban különbözik, hogy abszolút érték helyett négyzetre emelünk, majd a (korábbi indokkal) kettővel elosztott összegnek vesszük a négyzetgyökét. (Az indexet least squares indexnek is nevezik, de ennek nincs sok értelme, mert maga az index semmit nem minimalizál, akkor beszélnénk “least square”-ről, ha valami ezt az indexet minimalizálja.). Habár ez egy fokkal bonyolultabb számítást igényel és kevésbé intuitív az értelmezése, van némi előnye is az abszolút értékek használatával szemben. Ma már ez a leggyakrabban használt aránytalansági mutató.

• “D’Hondt index”: max(yi/xi): ez nem egy összeg-formula, hanem szimplán a legnagyobb felülreprezentációs aránnyal rendelkező pártnál mutatja ezt az arányt. Ez nagyban félrevezető lehet, hiszen ha egy 1%-os párt vagy független jelölt 2%-nyi mandátumhoz jut, akkor az index értéke kettő, teljesen figyelmen kívül hagyva, hogy mondjuk a 45% szavazatot szerző legnagyobb párt 50% vagy 75% mandátumhoz jut.

• y1/x1: a legnagyobb párt felülreprezentációs aránya. Van, amikor ez a nagyon egyszerű mutató sokatmondó (például ha egy párt 45%-os eredménnyel kétharmadot szerez), de természetesen ez sem egy összesített aránytalanságmutató.

• “Sainte-Lague index”: ∑(yi−xi)^2/xi: a relatív különbségeket vizsgálja és maga Gallagher is emellett érvelt ott, ahol a négyzetösszeg indexet vizsgálta, mégis az utóbbi terjedt el a nevével. Pár elméleti hiányossága gyakorlatilag jelentéktelen erre a célra, egy praktikus hátránya a sima négyzetösszeggel szemben, hogy érzékeny a nagyon kicsi pártok aránytalanságaira. A Gallagher-féle index ehhez képest quick and dirty, kicsi pártokat és függetleneket nagyobb gond nélkül egybeszámíthatunk. Adott esetben viszont ellentétes módon viselkedik, mint a Gallagher.

• Gini index: a közgazdaságból ismert egyenlőtlenségi mutatót is lehet használni, de ez a politikatudománynak erre a szegletére nem nagyon terjedt el.

Ahogy írtam, van még ezen kívül sok-sok index, amik vagy ezek mintájára épülnek, vagy más tudományterületek képleteire.

Melyik a legjobb index?

Röviden: a verseny leginkább az abszolútértékösszeg (L-H) és a négyzetösszeg (Gallagher) alapú megközelítések között van, de ezek erős kihívója lehetne még a Sainte-Lague index is. Korábban az L-H index dominált, mára sokkal elterjedtebb a négyzetösszeg. Hogy miért, itt nagyon technikai részletek, dilemmák következnek, át lehet ugrani…

A fő érv a négyzetösszeg mellett, hogy teljesíti a Pigou–Dalton-féle elvet, ami a következőképp fogható meg: ha a (mandátum)gazdag (értsd: túlreprezentált) féltől elveszünk és egy hozzá képest (mandátum)szegény (értsd: alulreprezentált) félnek adjuk, akkor az aránytalanságnak csökkennie kell. Ha a szavazatarány 51-49, az eredmény pedig 60:40 mandátum, akkor ha a nagyobb párttól a kicsinek adunk nem több, mint 9 mandátumot, addig egyre arányosabb lesz az eredmény. De mi van, ha két alulreprezentált, vagy két túlreprezentált párt közötti változások hatását szeretnénk látni?

Képzeljük el a következő helyzetet A, B és C pártok között:

Szavazatok aránya: 45%, 40%, 15%

Mandátumok aránya: 60%, 30%, 10%

Az abszolútérték-index szerint az aránytalanság itt 15%, ami könnyen kiolvasható, hiszen ennyi összesen az “elveszett szavazat” a két kisebb pártnál összesen, ami egyben megjelenik ellenkező előjellel a nagy pártnál. A négyzetösszeg index pedig 13,23%, aminek nincs ilyen könnyen értelmezhető jelentése, de elég közeli szám. Ha ugyanilyen szavazatarányok mellett a mandátumarányok 60%, 33%, 7% irányába változnának, azaz a B párt 10 százalékpont helyett már csak 8 pont távolságra van az arányos eredménytől, a C pártnál a különbség pedig 5 százalékpontról 7-re nőtt, az abszolútértékes index változatlanul 15% marad. Ezzel szemben a négyzetösszeg alapú számítással némileg csökken az aránytalanság, 13%-os értékre. Ezt a Pigou-Dalton féle elv szerint magyarázhatjuk úgy, hogy amelyik pártnál nagyobb hibát észlelünk a szavazatarányhoz képest (10 százalékpont), ott értékesebb a csökkenés (−2 pont), mint ugyanekkora növekmény (+2 pont) annál a pártnál, ahol kisebb volt a különbség (5 százalékpont). Másképp fogalmazva, a Gallagher index a nagyobb eltéréseket nagyobb súllyal veszi latba, egy 10 pontos különbség súlyosabb aránytalanság, mint egy 5 pontos. Hasonló módon, abszolútértékes számításnál, ha A-tól 2%-nyi mandátumot átadunk B-nek, az ugyanúgy 2%-kal csökkenti az aránytalansági mutatót, mintha ezt C-nek adjuk. A négyzetösszeges módszer ellenben jobban díjazza, ha B párt 10 pontos különbségét csökkentjük 8-ra (Gallagher 11,4%), mintha C párt 5 pontos különbségét csökkentjük 3-ra (Gallagher 11,8%).

Valójában a Pigou–Dalton-féle elv alkalmazásánál nem olyan egyszerű a helyzet, hogy a Loosemore-Hanby megbukik és a Gallagher teljesíti. Ez csak akkor van így, ha a különbségeket nézzük és az elv erős változatát vesszük figyelembe. De fent láttuk, hogy a pártok szerinti torzítást nem csak (abszolút) különbségekben, hanem arányokban (relatív különbségekben) is meg lehet adni. Ha nem az abszolút különbségeket adjuk össze önmagukkal súlyozva (négyzetreemelés), hanem a relatív különbségeket, azaz (yi−xi)/xi*(yi−xi) tagokat adunk össze, akkor megkapjuk a “Sainte-Lague”, avagy khí-négyzet indexet. Ez a fenti példákban fordítva hat, mint a Gallagher. Amikor az ugyanolyan irányú 10 pontos különbséget csökkentjük és az 5 pontos növelése árán, a Gallagher a súlyozás miatt arányosításnak értékelte, de a Sainte-Lague index számára ez itt aránytalanítás. Miért? Mert a 10 pontos különbség a 40 pontos nagyobb párt számára 25%-os alulreprezentáció a szavazatarányához képest, míg az 5 pontos a 15 pontos kisebb párt számára egy harmadnyi (33%) veszteség. Amikor a nagy párt számára arányosítottunk, akkor nála 17,5%-ra csökkentettük a relatív aránytalanságot, de a kispártnál viszont a mandátumarány a szavazatarány majdnem felére csökkent (−47%). Hiába kisebb párt és kisebb még mindig az abszolút eltérés (amivel továbbra is súlyozunk!), ez a relatív aránytalanítás olyan, amit a Sainte-Lague index jobban büntet (és egyébként a Gini is). Ugyanis, amikor a felülreprezentált nagypárttól veszünk el mandátumokat és adjuk valamelyik alulreprezentált pártnak, akkor míg a Gallagher “jobban szereti” ha a 10 pontos csökkentést visszük 8-ra, mint az 5-öt 3-ra, a Sainte-Lague megintcsak azt nézi, hogy a kisebb párt relatív különbsége nagyobb, így ha inkább azt orvosoljuk, azt hatékonyabb arányosításnak tartja. Eközben, ahogy fent látszódott, az abszolútérték-index nem tesz különbséget ilyen szituációk között, így az egyfajta neutrális középutat képez a másik kettő között. (ezt úgy is le lehet írni, hogy az abszolút érték index, mind az abszolút, mind a relatív nézőpontban teljesíti az elv gyenge verzióját — nem lendül ki rossz irányba, de jó irányba sem feltétlenül, míg a négyzetösszeg index a relatív különbség szerint rossz irányba is mozdulhat, a Sainte-Lague és Gini pedig az abszolút különbségek szemszögéből buknak meg még a gyenge feltételnél is.)

Melyik a helyes elméleti megközelítés, az abszolút vagy relatív különbségek módszere? A relatív nézőpont mögötti intuíció, hogy ha egy 44%-os párt csak 40%-nyi mandátumot szerez (−9% képviselet), az kevésbé aránytalanabb eredmény, mintha egy 8%-os párt csak 4%-ot (-50% képviselet). A Sainte-Lague index ezt figyelembe veszi. Ez viszont nem jelenti azt, hogy a 44%-ból 40% képviselet az ugyanolyan súllyal kerülne az indexbe, mint a 11% szavazatból 10% mandátum, hiszen a Gallagherhöz hasonlóan itt is súlyozunk. Ami a gyakorlatias okokon (érthetőség, számítás egyszerűsége, kispártok és függetlenek…) kívül még indokolja, hogy mégis az “abszolútista” módszerek terjedtek el, hogy a parlamenti matekban a nagyobb különbségek jelentősebbek (ha a 44%-ból 40%, vagy fordítva lesz az jóval esélyesebb, hogy a koalíciós dinamikát befolyásolja, mintha a 11%-ból 10%). Így a négyzetösszeg egy fokkal hasznosabbnak tűnik politikatudósok számára, míg a Sainte-Lague index önmagában jobban méri az arányosságot.

Tautológia

Az egyes indexek nem alkalmasak arra, hogy a legegyszerűbb választási rendszerek, pl. a különböző arányos formulák (D’Hondt, Sainte-Lague, Hare+legnagyobbmaradékok, stb.) között eldöntsük melyikek a legarányosabbak. Ez már gyanús lehetett abból, hogy fent kifejezetten megneveztem egy “D’Hondt indexet” és “Sainte-Lague indexet”. A különböző arányos formulák különböző módon definiálják az arányosságot, amihez tartanak, a különböző indexek pedig különböző módon definiálják az aránytalanságot, amit mérnek. Így ahogy a fent részletezett relatív különbségeket a Sainte-Lague index méri, úgy minimalizálja azt a Sainte-Lague módszer, míg ahogy a Loosemore-Hanby index, ami az abszolút különbségeket összegzi, úgy az az egyszerű kvóta (Hare) és legnagyobb maradékok módszerének arányosság-ideálja. A D’Hondt-módszer, pedig (már amennyire ez létezik) egy “D’Hondt indexet” minimalizál, azaz a legnagyobb felülreprezentációs arányt minimalizálja. (Ezzel szemben az Adams módszer és “Adams index”, azaz a legdurvább alulreprezentációs arányt igyekeznek korrigálni, ami egyfajta rawlsi maximin-szabály).

Ha a Sainte-Lague módszert tartjuk legarányosabbnak (mint ahogy azt okkal tehetjük), akkor logikusan annak szellemében, a Sainte-Lague indexszel érdemes aránytalanságot mérnünk. De ha a Sainte-Lague és az LR-Hare (egyszerű kvóta + legnagyobb maradékok) közti, a gyakorlatban nagyon kicsi különbségekre hivatkozva beérjük az abszolút különbségek minimalizálásával is, akkor ennek megfelelően az L-H és Gallagher indexek is teljesen megfelelőek mindennapi használatra.

Van-e tere ebben a kérdésben szubjektivitásnak?

Filozófiai különbségek a fentiek mentén (pl. abszolút vs. relatív különbségek) lehetnek a hiba mérésében, de az arányosság egy objektív viszonyítási pont. Vagy mégsem?

Abban az arányosság mindenképpen objektív fogalom, hogy ha tautológikusan is, de jelentenie kell valamit, különben nincs értelme. Olyan nincs, hogy valaki azt mondja, hogy a kétfordulós, OEVK-alapú rendszer eredményét IS arányosnak nevezzük, mert csak. Ez összeférhetetlen lenne az arányosság természetes, axiomatikus definíciójával ami a szavazatarányok és mandátumarányok viszonyán alapszik.

A szubjektivitás elsősorban háromféleképpen kúszhat vissza:

1. Egyrészt, ha a választási rendszer bemeneti adatai (esetleg: kimeneti is) nem világosak. Például nemcsak egyszerűen szavazatarány van, hanem van egyéni és listás szavazatarány, mint a magyar rendszerben. Ekkor ha az egész Országgyűlés aránytalanságára akarunk aránytalanságot számolni, mit tegyünk? Adjuk össze a szavazatokat? Vegyük a kettő ág aránytalanságának súlyozatlan/súlyozott átlagát? Vegyük még a kétféle szavazatarányok súlyozatlan átlagát a bemeneti oldalon? Nézzük esetleg pl. csak a listás szavazatokat, mert azt tartjuk őszintébbnek? Itt lehet érvelni különböző metodológiák mellett (az első a standard, kétforduló esetén pedig az első forduló mérvadó), de ezt is meg kell valamivel alapozni.

2. Másrészt, mint a bevezetőben, megkérdőjelezhetjük, hogy milyen dimenzióban nézzük az aránytalanságot. Ha valaki azzal bizonygatja nekünk, hogy egy eredmény arányos, hogy mondjuk megyénként milyen arányos lett, akkor joggal mondhatjuk, hogy ennek a jelentősége legjobb esetben is másodlagos, hiszen a parlamentben a pártok/frakciók/listák a legfontosabb tényezők. A három közül is vitatkozhatunk, hogy pl. Németországban külön számoljuk-e a CDU/CSU-t, itt sokat számít, hogy a bemeneti és kimeneti oldal összehasonlítható legyen (pl. a Fidesz-KDNP esetében 2026-ban külön listákra szavazni nem lehetett, úgyhogy nem is jön szóba a szétbontásuk).

3. Harmadrészt, a hibahatár kérdése. Tökéletesen arányos eredményeket sose találunk, de valahogy értelmeznünk kell a számokat. Egymáshoz képest mondhatjuk, hogy a 2014-es választás volt a legaránytalanabb, majd az 1994-es, majd a többi. De volt olyan, amit “arányosnak” nevezünk, vagy minden csak különböző mértékben aránytalan volt? A Loosemore-Hanby és Gallagher indexeknél a kb. 5(%) alatti eredmény az ökölszabály arra, hogy arányosnak nevezzünk egy eredményt. Az előbbinél ez 5%-nyi “elveszett szavazatot” jelent, az utóbbinál viszont érdemes lehet alacsonyabban meghúzni a határt. Ki lehet jelenteni, hogy Magyarországon 1989 óta egyszer sem született (még véletlenül se) arányos eredmény.

Magyarországi választások aránytalansága

Zárásképp nézzük meg, hogy alakult Magyarországon az aránytalanság 1990 és 2026 között a 3 legrelevánsabb indexen.

A 90-es és 94-es választásokon kiemelkedő aránytalanságának jókora része a rengeteg küszöb alá eső szavazat. Erre a Sainte-Lague index érzékenyebb, mint a többi, így 2014-nél is aránytalanabbnak tartja. Ezt leszámítva nagyon hasonló mintát adnak az indexek. A 2006-os választás pedig azért lehetett közel arányos abban a rendszerben, mert szoros, majdnem kétpárti küzdelem volt.

Leave a comment

Share Választási Tudásbázis

Ajánlott:

—Történelmi kitérő— (át lehet ugrani)

A hatalom korrumpál — ebből a felismerésből kifolyólag arra, hogy a legnagyobb hatalommal bíró tisztségek betöltését időben vagy egyéb módon limitálják, már az ókortól kezdve számos példát találunk. A spártai királyok esetében a limitáció az volt, hogy ketten voltak, az őket felügyelő öt ephorosz esetében a fix egyéves ciklus után kizárt volt az újraválasztás, hasonlóan pár athéni tisztséghez. A római magistratusok esetében az újraválasztás lehetséges volt, de nem egymás után. Újraválasztás előtt például a consuloknak 10 évet kihagyva más szerepben kellett tevékenykedniük. Amikor a köztársaság intézményei támadás alá kerültek, illetve később kiüresítették őket, az ilyen limitációkat általában kikerülték, felfüggesztették, eltörölték vagy kivételeket tettek alóluk. Általánosságban nem nehéz észrevenni egy olyan mintát, hogy a köztársasági eszméhez a monarchiák életreszóló legfőbb tisztségeihez képest az egyes személyek hivatalának időbeli korlátozása is kapcsolódik. Mindez akár a demokratikus (vagy oligarchikus) választások ellenében is, felismerve, hogy a hivatalban eltöltött időt gyakran könnyű a hivatalban maradáshoz szükséges erőforrások felhalmozására használni.

A pont kettő ciklusos limit a végrehajtó hatalom vezetőjére, amit a Tisza is javasol (ami kifejezetten engedi az egymás utáni két ciklust) elsősorban az Egyesült Államok első elnökére, George Washingtonra vezethető vissza. A fiatal köztársaságban - bár az alkotmányozásnál felmerült a kérdés - nem volt arra szabály, hogy egyvalaki hányszor lehet elnök. Úgy tűnt, az elnöki hivatal első birtokosa olyan tekintéllyel bír, hogy élete végéig megválasztathatta volna magát, ha akarja. Washington azonban elnöksége alatt számos meghatározó precedenst teremtett, köztük azt, hogy nem indult harmadik ciklusra. Ez a lépés is olvasható a köztársasági virtus megjelenéseként, aminek az értékét az adja, hogy Washington (mint Cincinnatus) nem azért lépett vissza a közéletből, mert kötelező volt, hanem önként.

A Washingtont követő elnökök jó ideig tartották magukat az íratlan szabályhoz, egészen amíg a volt polgárháborús tábornok Ulysses S. Grant meg nem próbált egy harmadik ciklust szerezni. Ez azonban (a precedens határait feszegetve) nem az első két ciklusa után, hanem a 4 éves pihenőidő után történt, és végül terve nem teljesült, a Republikánus párt végül nem ők választotta jelöltnek. Nem sokkal később a Demokrata oldalon Grover Cleveland indult harmadszorra is elnöknek, és nyert is – de mivel a második alkalommal veszített, ezért így csak két – nem összefüggő – ciklusa volt. Az egyetlen ilyen eset azóta is Trump elnöksége. Ennél jobban sérült a “szokásjog”, amikor a republikánus Teddy Roosevelt egy harmadik, az első kettővel nem összefüggő ciklusra indult az új pártja, a Progresszív Párt nevében, miután tévedésnek ítélte saját volt alelnökére (Taft) hagyni az elnöki hivatalt (ezzel szépen sikerült elérnie, hogy a nevető harmadikként Wilson üljön be a Fehér Házba). Igaz, Teddynek az első ciklusa nem volt teljes, így nem volt 8 év a háta mögött, és ő is megtartotta a 4 éves kihagyást. Névrokona és rokona, (a demokrata) Franklin D. Roosevelt viszont elérte, amit ő nem, és 4-szer is újraválasztották az elnökségre, a különleges körülmény itt a második világháború volt (ami alatt is tartottak választásokat). Roosevelt a negyedik ciklusa közben halt meg, és utódja, Truman idején iktatták alkotmányba a két ciklusos szabályt. Trumanra még nem vonatkozott a szabály, de ő sem élt a lehetőséggel, így azóta nem jött komolyan szóba, hogy valaki 3. ciklusra indulna. Egészen mostanáig, ugyanis Trump időnként utalgat ilyenre és időnként felröppen, hogyan lehetne kikerülni a szabályt (pl. alelnökként választják újra, majd az elnök lemond).

—Kitérő vége—

A történelmi példák azt illusztrálják, hogy a ciklusok korlátozásának számos aspektusa van: Hány ciklusról legyen szó? Egy? Kettő? Ha kettő, csak egymás utáni ciklusokra vonatkozzon, vagy esetleg kifejezetten csak két egymás utáni ciklust engedjen? Mi számít egy ciklusnak, a megkezdett, vagy a befejezett? Vagy két teljes ciklus hosszát tekintsük mérvadónak? Jobb-e rugalmasabb szokásjogként hagyni, vagy legyen kőbe vésve?

Van-e értelme?

Alappal kétségbe lehet vonni, hogy mennyire elegendő a túlzott hatalomkoncentráció megakadályozására term limit intézménye. Számos eset arra enged következtetni, hogy amikor a cikluslimitekre leginkább szükség lenne, pont akkor szokták őket kikerülni, vagy eltörölni. Sőt, általában pont azoknak van meg a politikai (és jogi) ereje a szabályok kijátszására és módosítására, akik már az utolsó megengedett ciklusuk vége felé járnak. Elég csak például Oroszországra vagy Törökországra gondolni. De közelíthetjük úgy is a kérdést, hogy “legalább nem árt”, ha megpróbáljuk valamilyen normaként bevezetni az intézményt, legyen az akár szokás, akár jogi természetű. Így aki szembe akar menni a normával, annak ez politikailag is költséges lehet, és a norma áthágásának lehetnek a következményei. Így az is egy mondás, hogy ha minden más egyenlő, akkor szeretnénk egy ilyen szabályt, de ne ez legyen a zsarnokság elleni egyetlen eszköz, illetve, ha van jobb “ár-érték arányú” megoldás, akkor inkább azt válasszuk.

Van/lehet-e ilyen parlamentáris rendszerben?

Ha kifejezetten a miniszterelnökre vetjük föl a ciklus limit lehetőségét, azonnal fel fognak bukkanni a jogászok, akik elkezdik magyarázni, hogy a “világon nincs ilyen”, “a parlamentáris rendszer logikájától idegen két ciklusra korlátozni a miniszterelnököt” és hasonlók. Ennek az alapja az, hogy ellentétben az említett a korábban említett hivatalokkal, a parlamentáris (vagy félprezidenciális) kormányformában a miniszterelnök nem fix ciklusra szolgál. Az Egyesült Államokban az elnököt, ahogy Magyarországon is (a köztársasági elnököt) meghatározott időtartamra választják. A term limit ilyen esetben tipikusan közvetlenül annak a korlátja, hogy hányszor választhatják meg ugyanazt a személyt az adott tisztségbe (lásd Alaptörvény 10. cikk (3)) — attól függetlenül, hogy éppen a nép választja, vagy egy adott testület. A miniszterelnöknek ezzel szemben nincs “ciklusa”, mert az valójában a parlamenti ciklushoz kötődik, viszont annyiban nyílt végű, hogy folyamatosan a parlament bizalmát kell élveznie. Innen az az érvelés, hogy a független, személyhez kötött fix mandátumú elnökhöz illik a ciklusok korlátozása (még akkor is, ha tényleges hatalma akár alig van), de a parlamenttől függő, annak politikailag felelős és bármikor elmozdítható miniszterelnökhöz nem illik. Ezzel magyarázható, hogy ciklusszámban korlátozott miniszterelnökre valóban alig van példa a világban.

Ez az érvelés annyiban sántít, hogy a term limit intézménye eltérő problémákra ad választ, mint a függő mandátum / a visszahívás lehetősége. Egy közvetlenül választott elnöknél a ciklusok számának korlátozása korlátozza egyben a választópolgárokat abban, hogy újraválasszák a nekik tetsző személyt, akkor miért ne lehetne korlátozni a parlamentet abban, hogy kit választhat miniszterelnöknek? Fordítva, egy közvetlenül választott elnöknél vagy polgármesternél, akire term limit vonatkozik, se logikailag kizárt, hogy közvetlenül visszahívható legyen a választók által. Az előbbi egy korlát, az utóbbi egy lehetőség. A korlát lényege pontosan az, hogy az újraválaszthatóságot korlátozza. A korlátozás oka pedig kifejezetten a személyhez kötődő hatalomkoncentráció elkerülése. A parlamentáris kormányforma esetében viszont okafogyottnak tűnhet egy ilyen korlátozás, ha úgy látjuk, hogy a miniszterelnök tényleg alárendeltje a parlamenti többségnek. De mi van akkor, ha ez nem igaz? Mi van akkor, ha (különösen egypárti parlamenti többség esetén) a gyakorlat inkább azt mutatja, hogy inkább a miniszterelnöknek van parlamentje, mint a parlamentnek miniszterelnöke? Aki a ciklusok korlátozását javasolja, az pontosan arra hivatkozhat, hogy minél tovább ül valaki a miniszterelnöki székben, az annál inkább hozzánő, annál inkább erősödhet a személyes kontrollja a pártja felett — ezért kell arra egy norma, hogy egy idő után mindenképp távozzon. Sőt, ebben az olvasatban kifejezetten komikus a csupán ceremoniális köztársasági elnöknél (akit egyébként szintén a parlament választ, vagyis eleve ugyanúgy a parlamenten múlna, hogy lesz-e harmadik ciklusa) korlátozni a ciklusok számát, a sokkal jelentősebb miniszterelnöknél pedig nem.

Vessük el akkor a rigolyás alkotmányjogászok dogmáit, hogy parlamentáris rendszerben “nem lehet” ilyen? Annyiban mindenképp kezeljük óvatosan a kijelentéseiket, hogy azok általában túl nagy részben támaszkodnak a status quon, hogy milyen rendszerek vannak ma a világban. A parlamentáris országok is az elmúlt pár évszázadban rengeteg általakuláson mentek keresztül, amik korábban nem voltak részei a modellnek vagy kifejezetten egy másik modellre voltak jellemzőek. Miért ne lehetne, hogy egy reformhullám révén több parlamentáris demokrácia is bevezet miniszterelnöki term limitet? Egyébként Bangladesben Sheikh Haszina miniszterelnök 15 évnyi autokratikus uralma után egy demokratikus reformcsomag részeként pont idén döntöttek népszavazással arról, hogy 10 évnél tovább senki ne lehessen miniszterelnök.

Annyiban viszont érdemes lehet hallgatni az alkotmányjogászokra, hogy mik lehetnek a buktatói egy ilyen intézménynek. Kezdjük a technikaival: ha már bevezetjük a korlátot, akkor már gondoskodjunk róla, hogy legyen hézagmentes. Más országok példáiból is tanulva, az egésznek csak akkor lehet értelme, ha nem lehet egyszerűen más személy megválasztásával és lemondásával, előrehozott választás kiírásával, tovább maradással vagy bármi egyébbel kijátszani a korlátozást. Miniszterelnök esetében különösen tekintettel kell lenni arra, hogy a miniszterelnöknek nincs saját “ciklusa”. Továbbá, ha egy párt továbbra is könnyen alkotmányozó többséget tud szerezni, mint ahogy az 1989 óta erősen torzító magyar választási rendszerben, akkor könnyen kiiktathatja ezt a szabályt. Ez is azt jelenti, hogy ennek az újításnak csak egy tágabb közjogi reform részeként lehet erős.

Arra is tekintettel kell lenni, hogy mennyire lehet kikerülni a korlátot, például hogy a vezető a hivatalok között ide-oda ül (miniszterelnök-köztársasági elnök, akár a jogköröket is tologatva). Itt jön be újra, hogy parlamentáris rendszerben ez extra kihívást jelent. Ugyanis mégha egy prezidenciális rendszerben egy közvetlenül választott és a nép által visszahívható elnökre is létezne ugyanez a korlát, ez a gyakorlatban nyilván más, mint a parlament által választott és visszahívható miniszterelnök esete. Ha a közvetlenül a nép választja ugyanis a végrehajtó hatalom fejét, valószínűtlenebb, hogy oda egyszerűen egy, az újraindulástól visszatartott népszerű elnök egy bábot tud ültetni utódjaként, akit ő maga bármikor kvázi lecserélhet, ha nem tetszik neki a munkája. Ehhez képest egy erős pártfegyelemmel rendelkező többségi frakció élén álló vezető ezt sokkal könnyebben megteheti. Mivel a parlamentáris rendszerben a hatalmi ágak szétválasztása helyett azok fúziója dominál a törvényhozó és végrehajtó viszonyában, a parlamenti többség bármikor lecserélheti a miniszterelnököt, akár minden hónapban egy újabb bábra, “a biztonság kedvéért”. Párhuzamosan pedig kialakulhat a “szerény” örökös pártelnök, a frakcióvezető, a princeps, maiordomus, a főtitkár vagy akár a miniszterelnökséget vezető miniszter hatalmi apparátusa.

Akkor mi a megoldás?

Semmi esetre sem a miniszterelnök pozíciójának erősítése a parlamenttel szemben, az már így is túl erős ahhoz képest, hogy valójában annak felelős kellene legyen (konstruktív bizalmatlansági indítvány, stb.). Ez az út csak a miniszterelnök közvetlen választása esetén lenne logikus, azonban ez nem egy olyan modell, ami eddig máshol óriási siker lett volna (de ne tekintsük irányadónak az elrontott izraeli konstrukciót, annál természetesen lehet értelmesebben is megoldani). Ismerősebb alternatíva, ha a (már eleve két ciklusra korlátozott) köztársasági elnököt vonjuk erősen be a végrehajtó hatalmi ágba, például egy félprezidenciális vagy akár prezidenciális rendszerrel (ekkor a miniszterelnök személye veszít jelentőségéből). Én ezek ellen, helyettük pedig félparlamentáris modell mellett érveltem legutóbb.

Cikluskorlát ide vagy oda, talán az egyik legbiztosabb megoldás a hatalom miniszterelnöknél koncentrációja ellen az arányos képviselet (jelen esetben az egykamarás parlamentben). Arányos képviselet esetén valószínűtlen, hogy egy pártnál lenne a kormányzáshoz szükséges többség, így eleve csak akkor maradhatna egy párt vezetője miniszterelnök 8 évnél tovább, ha azt többpárti többség támogatja. Gyorsan visszatérve a korábban felvázolt problémákra, ez arra is rávilágít, hogy nem csoda, hogy nem nagyon van ilyen korlát a világon: míg általában egypárti többséget generáló (parlamentáris) rendszereknél túl könnyen megkerülhető, arányos képviselet esetén pedig vagy felesleges, sőt akár ellene is szólnak érvek. Például, ha egy miniszterelnök személye kifejezetten jó volt különböző koalíciók összetartására, akkor miért vetnénk el ennek a lehetőségét egy olyan rendszerben, ahol eleve több párt folyamatos bizalmától függ a pozíciója? Meg lehet érvelni azt is, hogy bármilyen esetleges előnyt, amit egy hosszú ideig kormányzó miniszterelnök adta stabilitás nyújthat, érdemes feladni az ellenkező értékek javára, például, hogy ne maradjon utána túl nagy űr és ne poshadjon be a politika. Arányos képviselet esetén ez már egy másodlagos kérdés.

A végére csak ismételni tudom magam, összefoglalva: a két ciklusos limit jelentősége elsősorban szimbolikus, de ez önmagában még nem jó ok elutasítani. Ellenben csak akkor lehet igazán hasznos, ha körültekintő a megszövegezése és más reformokkal együtt vezetik be. Ha a cél, hogy ne koncentrálódjon túl nagy hatalom a miniszterelnöknél, akkor sokkal hatékonyabb reform lenne az arányos képviselet. Az egyik nem zárja ki a másikat.

Leave a comment

Share Választási Tudásbázis

Ajánlott:

A két választás választójogi keretei hasonlóak, mindkettőnél a szavazati jognak nem feltétele az állampolgárság, csak a skóciai/walesi lakóhely, azonban előzetes regisztráció szükséges. Fényképes igazolványra nincsen szükség a szavazásnál. Az aktív választójog (szavazójog) alsó korhatára 16 év, a passzív választójogé (választhatóságé) pedig 18 év. A szavazás nem kötelező, levélszavazás és meghatalmazásos (proxy) szavazás lehetséges (!), de külképviseleti és online szavazásra nincs lehetőség. A személyes szavazásra egy napon keresztül van lehetőség (csütörtökön).

Skócia

A skót parlament 129 fős, és regionális vegyes arányos típusú rendszerben választják 5 éves fix ciklusra. Az eredmények nagyfokú (de nem teljes) arányosságát a mandátumkompenzáció teszi lehetővé.

Skóciát a rendszer 8 régióra és ezeken belül összesen 73 választókerületre osztja. Minden régióban 7 mandátumot választanak kompenzációs listákról, így összesen 73 képviselőt választanak egymandátumos kerületekben és 56 képviselőt pártlistákról. A szavazólapon külön lehet szavazni egyéni jelöltre és pártlistára, utóbbi szavazás zárt listás (nincs preferenciaszavazat).

Az egymandátumos (egyéni) választókerületben a győztes jelöltek egyfordulós (egy X-es) relatív többségi rendszerben választják.

A pártlisták közötti mandátumallokáció D’Hondt módszerrel történik, de a régiónként 7 mandátum kiosztásánál figyelembe veszik a pártok által már egyéni ágon megszerzett mandátumokat (mandátumkompenzáció).

A rendszert az Egyesült Királyságban additional-member system (AMS) néven ismerik, de alapvetően ugyanolyan elven működik, mint az új-zélandi vagy német vegyes arányos típusú rendszerek. A hatályos új-zélandi (és jó pár német tartományban is használt) rendszerrel szemben azonban, ha képződnek túlnyúló mandátumok, nem növelik a számukkal a parlament létszámát (fix létszám). A német Bundestag rendszerétől eltérően azonban a túlnyúló mandátumokat megtarthatják a pártok, így egyes pártok az arányos jussuknál több mandátumhoz juthatnak.

Ezen a választáson én a taktikai szavazási lehetőségét tartom egy érdekes dimenziónak, ugyanis a rendszer erre komoly lehetőséget, ösztönzőket ad.

A közvéleménykutatások szerint az SNP (skót nacionalista párt) jelentős előnnyel fut neki a választásnak, szavazatarányban messze vannak az abszolút többségtől. Azonban a mandátumok többségét az egyéni kerületekben osztják ki, amiknek a nagy részét meg fogják nyerni, nekik ezek a szavazatok a legfontosabbak. Ezt a taktikai szavazáshoz hozzászokott választópolgárok is tudják a korábbi tapasztalatok szerint (talán Glasgow és Edinburgh egyes kerületeiben van esélye a Zöldeknek ezen az oldalon). A függetlenségpárti szavazók számára azonban pontosan ezért haszontalan az SNPre leadott listás szavazat, így szinte biztosan a Zöld listára érdemes szavazniuk.

Uniópárti oldalon (ami itt Egyesült Királyság-pártit jelent, ezzel szemben a nacionalisták+zöldek a leg-EU-barátabbak) jóval bonyolultabb a taktikai szavazás. Hogy melyik a legesélyesebb jelölt a kerületben, az nagyon változó: pár helyen még a toryk, több helyen a LibDem, még több helyen már a Reform és sok helyen a skót Labour. A listás szavazás képlete itt is hasonló: ahol pl. a konzervatívoknak van esélye egyénihez jutni, ott érdemes nem rájuk szavazni listán, hanem Reformra és fordítva.

Amit még érdekesnek tartok, hogy mivel a rendszer mindkét szavazattal taktikus szavazásra ösztönöz (leginkább “ellenkező irányba”), így valójában egyik szavazatarány sem mutatja meg önmagában szavazók őszinte preferenciáit (bár a listás azért azt mondanám általában jobb képet ad erről).

Wales

A walesi parlament, azaz a devolvált törvényhozó gyűlés (korábban: Welsh Assembly, ma: Senedd) a 2026-os választástól kezdve 96 fős (korábban 60 volt), és regionálisan arányos típusú rendszerben választják 4 éves fix ciklusra. Korábban ezt a testületet is 5 évre választották, ez is egy újdonság — ami egyben azt is jelenti, hogy úgy áll, legközelebb 20 év múlva választják majd egyszerre a skót és walesi parlamentet.

Walest a rendszer 16 választókerületre osztja, amiket a 32 westminsteri egymandátumos választókerület párosításával alakítottak ki. Minden választókerületben 6 mandátumot osztanak ki zárt pártlistákról (nincs preferenciaszavazat). A választáson egy pártlistára vagy egy független jelöltre lehet szavazni, a szavazólapon a pártlistán szereplő összes név látható. A pártlisták közötti mandátumallokáció D’Hondt módszerrel történik, független jelöltek is eszerint juthatnak mandátumhoz.

Korábban a skót parlamenthez hasonlóan vegyes rendszert használtak, 40 egymandátumos kerülettel és 5 régióval. Az alacsony körzeti magnitúdó miatt a rendszer jogi küszöb híján is jelentős akadályt állít az egyes körzetekben kis szavazataránnyal rendelkező pártok számára és a nagyobbaknak kedvez. Ez most minden bizonnyal visszaüt a Munkáspártra, akik ezen a választáson várhatóan kispárttá zsugorodnak Walesben.

Az új választási rendszer önmagában még nem tenné túl nehézzé a mandátumbecslést (projekciót), de egyben nagy átrendeződés történt a pártok támogatottságában, ami miatt különböző modellek különböző becsléseket adnak. Például itt elérhető egy mandátumkalkulátor, amivel ezeket össze lehet hasonlítani és a D’Hondt féle mandátumelosztást is lépésről lépésre mutatja.

Leave a comment

Share Választási Tudásbázis

Ajánlott:

Egy alapvető probléma, hogy Magyarországon sikerült elkerülni a kormányzati formát illetően a legfontosabb kérdéseket. Az eredmény, hogy jó és rossz rendszereknek a legrosszabb elemeit sikerült a legrosszabb módon keverni a legutóbbi rendszerváltáskor. Ennek a legékesebb példája az 1990 és 2010 között használt aránytalan, bonyolult és logikátlan választási szisztéma, ami a “többségi” és “arányos” rendszerek előnyei helyett szinte kizárólag azok hátrányait ötvözte, majd még rátett egy lapáttal (ezzel szembeni polémiának egy külön cikkben lenne a helye). A négyigenes népszavazás ezen a téren önmagán túlmutató szimbolikával bír. Sokan emlékeznek tévesen úgy, hogy az első kérdés arról szólt, hogy közvetlenül válasszák-e a köztársasági elnököt, vagy hogy elnöki vagy parlamentáris rendszer legyen-e. A kérdés valójában úgy szólt, hogy “csak az országgyűlési választások után válasszák-e meg a köztársasági elnököt?”. A “helyes” válasz az igen volt, hiszen úgy volt megszerkesztve a 4 kérdés, hogy 4 igen jöjjön ki, a 3 evidens kérdés lendületével nyerjen a negyedik igen is. Abban, hogy a népszavazás egyetlen érdemi kérdése (“mikor?”) egy másik kérdést fedett el (“hogyan?”), ami egy harmadik kérdést takart (“ki?”) és még ezen felül is ennyire manipulatív volt, leképeződik, hogy a rendszerváltás érdemi kérdéseit mennyire nem akarták a népre bízni (tudnánk olyan nemzeti konzultációs kérdést említeni 2010 utánról, ami ennél magasabb mércét ütött meg).

Nem volt tehát sem az államformáról (monarchia vagy köztársaság), se a kormányformáról (elnöki, félelnöki, palamentáris, stb.) döntése a népnek. Sőt, még a köztársasági elnök közvetlen választásáról való érdemi döntést is sikerült elkerülni a népszavazás intézményének kiüresítését kezdetektől fogva lehetővé tevő szabályokkal. A kormányformát tekintve, a négyigenes népszavazás előtt már egyébként is le lett rendezve, hogy parlamentáris lesz a köztársaság — hogy ebbe mennyire illene egyébként a közvetlen államfőválasztás, az egy más kérdés. A kormányformát nem a köztársasági elnök választásának módja, hanem elsősorban a végrehajtó és a törvényhozó hatalom viszonya, valamint a végrehajtó hatalom választásának módja határozza meg.

Milyen legyen Magyarország kormányformája?

Amellett fogok érvelni, hogy ideálisan se nem (hagyományos) parlamentáris, se nem elnöki és semmiképp se félelnöki. Jó lenne, ha felmerülne még más opció, például akár a közvetlenül választott miniszterelnöki vagy akár a svájci kantonokban használt direktoriális irány, de sajnos túl valószínűtlen, hogy ennyire radikális javaslatok egyáltalán az asztalra kerüljenek, pláne, hogy azok jól megszerkesztettek legyenek. Az utóbbi kitétel nagyon fontos: egy jól megszerkesztett prezidenciális berendezkedés véleményem szerint mindenképpen előnyösebb lenne, mint egy rosszul megszerkesztett parlamentáris (amilyen a mostani). Most azonban egy kevésbé ismert kormányforma, a félparlamentáris modell mellett szeretnék felszólalni, szorosan összekötve a kérdést a választási rendszer kérdésével. Kitérek arra is, mi a baj a magyar parlamentarizmussal, miért lenne inkább tévút azt félelnöki irányba módosítani, miért megfontolandó a tiszta prezidenciális rendszer, de leginkább arról lesz szó, hogyan lehetne valóban kombinálni ezeknek az modelleknek az előnyeit és elkerülni a hátrányait.

A parlamentáris és a prezidenciális kormányformák előnyei és hátrányai

A félparlamentáris modell mögötti fő motiváció, alapvetés, hogy mind a parlamentáris, mind a prezidenciális (kongresszusi) kormányformának vannak bizonyos értékei és hátulütői.

A prezidenciális modell fő értéke a hatalmi ágak szétválasztása, mivel itt a végrehajtó hatalmi ág nincs politikailag alárendelve a törvényhozónak. Ennek archetípusa az Amerikai Egyesült Államok alkotmánya által lefektetett struktúra, amiben a három egyenlő hatalmi ág egymást fékek és ellensúlyok rendszerében ellenőrzi. A végrehajtó és törvényhozó hatalmi ágaknak külön-külön van demokratikus legitimitása (sőt, sokszor a bíróságinak is). Ugyan történelmileg ezt sok országban átvették mintaként, fontos, hogy észrevegyük: elvi szinten nem kell, hogy a hatalmi ágak szétválasztása pont ilyen prezidenciális modellt követeljen meg. El tudnánk képzelni például olyan modellt is, amiben a parlamentáris rendszerekre jellemzően létezik egy külön, nem végrehajtó államfő (köztársasági elnök vagy alkotmányos monarcha), valamint egy külön, közvetlenül választott kormány(fő) a végrehajtó hatalom élén. A világban elterjedt prezidenciális modell fő hátrányaként azonosíthatjuk viszont a végrehajtói perszonalizmust (Ganghof). A prezidenciális modell a végrehajtói hatalmat az elnöki hivatalnál koncentrálja, úgy, hogy az elnök még papíron sem felel senkinek (általában a nép sem tudja választással a ciklusa vége előtt visszahívni). A végrehajtó ág (ami még az államfői pozíciót is magába foglalja) ilyenfajta megszemélyesítése és hatalomkoncentrációja számos alkalommal veszélyesnek mutatkozott a történelem során. Bár az nem elvetendő, hogy a szavazók konkrét személyt választhassanak az állam/kormány élére, az intézményrendszernek biztosítania kell, hogy a kormány hatékonyan ellenőrizhető és politikailag felelős maradjon.

A parlamentáris modell a törvényhozásnak felelős kormány elvén alapszik, ami lehetővé teszi, hogy a kormányfőt a parlament bármikor eltávolítsa vagy lecserélje. Egypárti parlamenti többségnél ez azt jelenti, hogy ha a kormánypárti frakció a problémássá vált kormányfőt el tudja távolítani egyszerűen bizalmatlansági indítvánnyal, kisebbségi vagy koalíciós kormány esetén pedig erre más pártoknak is lehetősége adódhat. Bár a kisebbségi vagy koalíciós kormányok sokak szerint inkább előnyösek, másoknál az arányos választási rendszerrel működő parlamentáris kormányzattal szemben állandó aggály a kormány “stabilitása”. Ezért gyakori a késztetés, hogy az arányos képviseletet mesterséges, jogi küszöbökkel és/vagy egyéb a torzító elemekkel korlátozzák. Magyarországon is így történt, ráadásul annak ellenére, hogy itt még a konstruktív bizalmatlansági indítvány intézménye is tovább erősíti a kormány pozícióját. Ezen túl a pozitív parlamentarizmus miatt, ha Magyarországon arányos is lenne a parlamenti képviselet, a kormányalakítás pártok aktív együttműködését követelné meg. Mindez azt jelenti, hogy a hatalmi ágak szétválasztása ilyen szisztémában alig érvényesülhet, már a törvényhozási választás kvázi kormányválasztásként (méginkább: miniszterelnök-választásként) funkcionál. A törvényhozás aligha válhat önálló tényezővé, hiszen egybemosódik végrehajtó hatalmat ellenőrző és a törvényhozói feladatköre. Akár egypárti, akár koalíciós többség van, a kettő feladatot ugyanaz a többség fogja ellátni, nincsen arra ösztönző, hogy a két hatalmi ág ügyeit külön kezeljék.

Összefoglalva: a prezidenciális modellből a hatalmi ágak szétválasztását tekintsük előnynek, a végrehajtó hatalom perszonalizációját pedig hátránynak; a parlamentáris kormányformánál pedig a fő megtartandó pozitívum a felelős kormány, a fő negatívum meg a hatalmi ágak fúziója, önállótlansága.

Hogyan (ne) ötvözzük a két modellt?

Ha a célunk az előbb felvázolt két modell pozitívumait a lehető legnagyobb mértékig kombinálni, akkor értelemszerűen olyan berendezkedést próbálnánk kialakítani, ami a hatalmi ágak szétválasztását a végrehajtói hatalom egy személynél koncentrálása nélkül meg tudja valósítani. Ezt korlátozott mértékig el lehet érni akár létező hibrid modellekkel. Talán Svájc a legjobb példa, ahol a kormány és az államfő jogköreit is egy testület látja el, aminek tagjait (szövetségi szinten) ugyan a törvényhozó választja, de a testület nem felel a törvényhozásnak. Ez azonban még mindig nem az a modell, amit keresünk, mivel a kormány de jure nem felelős és a választása továbbra is a törvényhozónál van.

Egy gyakori kormányforma még a félelnöki (félprezidenciális) rendszer. Ennek lényegét úgy is meg lehet ragadni, hogy a végrehajtó hatalmat megosztja, pontosabban (akár de jure, akár de facto) kétfejűvé teszi. Az államfő (köztársasági elnök) bizonyos jogosítványai szerint jelentős szerephez jut a végrehajtó hatalom irányításában és/vagy annak a törvényhozó hatalomnak a korlátozásában, amelynek a végrehajtó hatalom felelős. A félelnöki rendszereken belül (ahogy a prezidenciális és parlamentáris modelleknél is) van pár alváltozat, és itt is jelentős kérdés a törvényhozási választási rendszer jellege, valamint a pártszerkezet. A félelnöki rendszer bizonyos értelemben növelheti a hatalmi ágak elválasztását és csökkentheti a végrehajtói hatalom koncentrációját, azonban továbbra is a parlamenttől teszi függővé a kormányt, vagy legalábbis annak (egyik) fejét. Egyben a tapasztalat azt mutatja, hogy nagyon is kiemeli az elnök szerepét, személyét.

Miben más a félparlamentáris rendszer, mint a félelnöki? Míg a félelnöki modell a végrehajtó hatalom vezetését választja ketté (a parlamentnek nem felelős elnökre és a parlamentnek felelős miniszterelnökre), a félparlamentáris a parlamentet osztja két részre: a végrehajtó hatalom csupán az a törvényhozó egyik részének (“felének”) felelős. A félparlamentáris rendszer archetípusa kétkamarás parlamentet jelent: egy törvényhozó kamara (felsőház) és egy bizalmi kamara (alsóház). Ha a törvényhozás egykamarás lenne és a parlament egészének felelős a kormány/miniszterelnök, az egyszerűen parlamentáris rendszer, ahogyan az is, ha kétkamarás és mindkét kamarának a bizalmát meg kell tartania a kormánynak. Ezekben az esetekben a bizalmi (kormányfőt megbízó politikai hatalom) és a törvényhozó hatalom nem válik el. Ha pedig a kétkamarás parlament egyik kamarája (tipikusan a felsőház, amely nem a bizalmi kamara) jelentősen gyengébb, akkor azt nem tekintjük félparlamentáris rendszernek, mivel ebben az esetben a bizalmi kamara egyben gyakorlatilag egyedüli törvényhozó is. (Az olyan felsőházat, amely csak konzultatív szerepet tölt be, legfeljebb halasztani tud törvényeket, nem tartjuk jelentős tényezőnek a kormányforma és a hatalmi ágak szétválasztása szempontjából, azzal analóg módon, ahogy a magyar köztársasági elnök jogköre is csak parlamentáris, nem pedig félelnöki rendszert jelent).

A félparlamentáris rendszer fő jellemzője a törvényhozó szerv megosztása úgy, hogy annak csak egy részének felelős a kormány, míg a másik része tisztán törvényhozó jogköröket gyakorol.

Ahogyan a nevéből is kitűnik, a félparlamentáris rendszer tehát valósítja meg a hatalmi ágak teljes szétválasztását, félig parlamentáris marad. Így a parlament ernyője alatt marad a kormány, továbbra is van egy politikai felelősségi lánc, amely révén lehetőség van elmozdítani a kormányfőt, nincs fix miniszterelnöki ciklus. Másfelől viszont a törvényhozás egyik kamarája felszabadul a bizalmi feladatkör alól, így önállósodhat, mint törvényhozó kollégium. A tisztán törvényhozó kamarában így nem kell folyamatosan a kormány-ellenzék logikának érvényesülnie, hanem különböző ügyek mentén különböző többségek alakulhatnak ki, nem kell árukapcsolni mindent egy kormánykoalíció fennmaradásával. Itt jön be a képbe a választási rendszer. A félparlamentáris koncepcióhoz kapcsolódik még, hogy a törvényhozó kamara demokratikus legitimitása lehetőleg azonos vagy akár magasabb fokú legyen, mint a végrehajtóé. Így ideálisan nem hosszabbak a ciklusok (mint a bizalmi kamarában), és maga a választási rendszer reprezentatívabbá teszi, azaz lehetőleg arányos képviseleti rendszer jön csak szóba. Ezzel szemben a bizalmi kamaránál indokoltabb lehet aránytalanabb választási rendszert választani, akár olyat, amiben a győztes lényegében mindent visz (50%+). Így a stabil kormánytöbbség a bizalmi kamarában nem kell, hogy ellentétben álljon az arányos törvényhozó kamara iránti igénnyel. Ezért fontos, hogy a felsőház a törvényhozás terén erős jogkörrel rendelkezzen, akár jóval erősebbel, mint az alsóház.

Félparlamentáris rendszer nem kell, hogy kétkamarás törvényhozást jelentsen. Lehetséges akár egykamarás rendszerben is, például úgy, hogy a törvényhozás egészét arányos képviseleti rendszerben választják, azonban a választással egyben létrejön a törvényhozáson belül egy bizalmi bizottság/kollégium (confidence committee) is, amiben más formulával kerülnek képviselők (egyszerű példa: a bizalmi kollégiumba csak a 10% fölötti eredményt elérő pártok kerülnek be — bár ennél mindenképpen lehet okosabb szabályt is alkotni). A teljes parlament nem tudná megválasztani és megbuktatni a kormányt, csak a bizalmi kollégium. Ennek a modellnek a fő hátránya, hogy újból összemossa a törvényhozó és a bizalmi feladatkört ellátó testületet és a választásukat is. A kétkamarás megoldás ehhez képest lehetővé teszi, hogy a két testület személyileg-szervezetileg elkülönüljön és a választásra időben is csúsztatva kerülhessen sor. Így nem egy parlamenti választás lesz, ami kormányválasztássá alakul, hanem az alsóház választásánál kifejezetten arról dönthetnek a szavazók, hogy kik kormányozzanak, a felsőházi választásánál pedig arról, hogy ki képviselje őket a törvényhozásban. A félparlamentáris rendszernél jobbat a korábban kijelölt előnyök és hátrányok ötvözésére legfeljebb a nemparlamentáris rendszerekben találnánk, elsősorban egy olyan modellben, ahol ugyan lenne a végrehajtó hatalom fölött egy bizalmi kollégium, de az teljesen kikerülne a törvényhozásból. Ezt úgy lehetne elképzelni, mintha egy elektori kollégium állandó testületként megmaradna a választás után, és mint “visszahívási” kollégium, ellenőrző testület működne egy ciklusra.

Létezik-e félparlamentáris ország?

Ha a prezidenciális rendszer mintaállama az Amerikai Egyesült Államok, és a parlamentárisé az Egyesült Királyság, a félparlamentáris modell legtisztább formában Ausztriáliában található meg. Itt szövetségi szinten a westminsteri rendszernek egy olyan, erősen módosított variánsát lehet azonosítani, ami már inkább egy hibrid vagy sui generis kormányforma. Ezt Washminster rendszernek is nevezték (Washington+Westminster), mivel a westminsteri logikát (parlamentáris monarchia, egymandátumos körzetekben választott, aránytalan alsóház, aminek felelős a kormány) kombinálja a washingtoni föderális struktúrával és az erős szenátussal (aminek nem felel a kormány). Ausztráliában ezen felül a szenátusnál államonként arányos választási rendszert használnak, így ennek kisebb mérete ellenére is többpártibb az összetétele. Hasonló a helyzet Japánban, ahol az alsóház választása a magyarhoz némileg hasonló, vegyes aránytalan rendszerben történik (aminek idén ott is kétharmad lett a vége…), míg a felsőház az SNTV miatt egy fokkal arányosabb. A legközelebb talán Ausztrálián belül Victoria állam (fővárosa Melbourne) áll a félparlamentáris modell ideáltípusához. Az ausztrál szövetségi szinten és Japánban ugyanis a felsőház demokratikus legitimitását korlátozza a ciklusok hossza (ritkább választás) és a nagyobb malapportionment, azaz választókerületi aránytalanság. Egy rendszer akkor lehet igazán félparlamentáris, ha (az egyenlő vagy még nagyobb demokratikus legitimitású) felsőháznak abszolút vétójoga van a törvényhozásban, azaz az alsóházi (kormány)többség nem tud akármit átnyomni megfelelő többséggel. Ebből a szempontból a félparlamentáris rendszer logikájához Victoriánál (ahol a felsőház vétójoga nem abszolút) még közelebb áll Dél-Ausztrália, Nyugat-Ausztrália és Tasmania. Bár teljes formában a félparlamentáris rendszer nem létezik, Magyarország tehetne rá egy kísérletet.

Félparlamentáris modell Magyarországnak

Miért pont a félparlamentáris rendszerre lenne szüksége Magyarországnak? Azért, mert jelenleg túl parlamentáris, olyannyira, hogy már a feje tejére van állítva: a kormánynak van parlamentje, ahelyett, hogy a parlamentnek lenne kormánya. Az egykamarás országgyűlési választás gyakorlatilag kormányválasztássá, miniszterelnök-választássá vált. Ebben óriási szerepe van a választási rendszernek, ami aránytalan, győztes-mindent-visz jellegű és ezen felül a választók számára is csalóka. Bár lehetőséget ad a szavazatmegosztásra, az egyéni szavazat egyben listás szavazat is, ráadásul sokkal meghatározóbb arra nézve, hogy melyik párt nyeri a választást. Így fenntartja kirakatnak az egyéni képviselő intézményét, de a választókat pont arra neveli, hogy azzal a szavazattal nem egyéni képviselőre, hanem bújtatva miniszterelnökre szavaznak. Amit a szavazók megtanulnak a rendszerből (“az erősre kell szavazni”), az egyéni ág kegyetlen logikája pedig ugyanúgy érvényesül országos listás ágon is, ami valóban helye lenne annak, hogy kormányzó pártot válasszon a szavazó.

Nem lenne-e elég teljesen arányos képviseletet bevezetni és ettől remélni a parlamentáris rendszer helyrebillenését? Ez is egy opció és nem a legrosszabb. Közép-hosszú távon ettől sokszínű pártstruktúrát lehet várni, amely már önmagában garantál hatalommegosztást. A hatalmi ágak szétválasztását viszont továbbra sem nagyon, lévén parlamentáris rendszerről beszélünk, bár a konstruktív bizalmatlansági indítvány valamivel közelebb viszi az “assembly independent” modellhez a kormány és a parlament viszonyát (és lehet még összeférhetetlenségi szabályokkal és egyebekkel növelni az elválasztás mértékét). A félparlamentáris rendszerrel viszont megnyílna a lehetőség elválasztani a “kormányválasztást” és a “képviselőválasztást”, anélkül, hogy egy radikálisabb reformra (prezidenciális vagy egyéb nemparlamentáris rendszer) lenne szükség. Egyben megkönnyítené a minél sokszínűbb képviseletet engedő választási rendszer bevezetését, azzal, hogy a törvényhozó testületet tehermentesíti a “stabil kormánytöbbségek” igényétől, ami miatt mindenféle aránytalanító elemek kerülnek kompromisszumként a választási rendszerbe.

Mivel kifejezetten a külön választás a cél, Magyarországon a kétkamarás félparlamentáris modellt lenne célszerű bevezetni, mégpedig a következő módon: az alsóházi választáson a kormányzó pártról és az ellenzékről dönthetnek a szavazók, ennek megfelelően pártlistás szavazásról lenne szó. A választás azonnali többfordulós szavazással történik, és a győztes párt megszerzi a mandátumok 55%-át. A maradék mandátumokat pedig vagy a többi párt között osztják el arányosan, vagy akár a második helyezett párt mandátumszámát is felnagyítva a fő ellenzéki pártot is meghatározhat a rendszer (ezzel együtt az árnyékkormány intézményének meghonosítására is lehetne tenni még egy kísérletet). Természetesen az alsóházban ilyen szerkezet mellett a kétharmados arány semmilyen különös jelentőséggel nem bírhat a törvényhozásra nézve, például az alsóház kétharmaddal se bírálhatja felül a felsőházat (ha mégis lenne ilyen szabály, akkor aránytalan rendszer mellett ez inkább 4/5 kellene, hogy legyen). A felsőházat ezzel szemben tisztán arányos rendszerben lehetne választani, akár szabad listás választáson régiók szerint, akár tisztán egyéni, rangsorolós arányos rendszerben (STV). A felsőházi választáson így a szavazóknak lehetőségük nyílna ténylegesen arról dönteni, kik legyenek a képviselőik. Ennek megfelelően mindkét ház választásra négy évente kerülne sor, azonban 2 éves különbséggel. Előrehozott választásokra a biztonság kedvéért érdemes egy olyan szabályt beiktatni, hogy az előrehozott választáson mandátumot szerző képviselők csak az előző ciklust idejét “fejezhetik” be, hogy a választások időzítése később se csúszhasson el. A két kamara pontos jogköreinek pontos meghatározását arra tekintettel kell meghatározni, hogy a lehető legnagyobb mértékben érvényesüljön a feladatkörök elválasztása. Kétség esetén a felsőháznál lennének az erősebb törvényhozó jogkörök.

A fenti félparlamentáris modell nem zár ki egyéb reformokat, mint amilyen a már említett közvetlen elnökválasztás vagy a 8 éves korlátozás a miniszterelnök személyére, azonban míg előbbiek önmagukban inkább csak szimbolikus módosítások, a félparlamentáris modell bevezetése sokkal inkább érdemi beavatkozás lenne a hatalmi ágak elválasztása érdekében.

Leave a comment

Share Választási Tudásbázis

Ajánlott:

• Ganghof, S., 2021. Beyond presidentialism and parliamentarism: Democratic design and the separation of powers. Oxford University Press.

Ha több X-es szavazásról beszélünk, akkor alapesetben az egygyőzteses, egyfordulós verziójára gondolunk, amiben egy szavazó akármennyi jelöltet támogathat, és egyszerűen a legtöbb támogatást szerző jelölt nyer. Ez angolul approval votingként, azaz “jóváhagyó szavazásként” ismert. A több X-es szavazásnak vannak többgyőzteses (akár arányos), többfordulós vagy akár korlátozott variánsai is. Utóbbi esetben egy szavazó nem támogathat akármennyi jelöltet, ennek végletes verziója az egy X-es szavazás (ami viszont már definíció szerint nem több X-es). Itt az alapesetről, a korlátlan, egyfordulós, egygyőzteses (tehát “győztes-mindent-visz”, azaz “többségi”) verziójáról lesz szó.

Példa

Tegyük fel, hogy sima egy X-es szavazás során a képen látható 9:4:5:6 lenne az eredmény 4 jelölt között 24 őszinte (nem taktikus) szavazóval. Ez azonban NEM a jelöltek támogatottságát mutatja, csak azt, hogy melyik jelölt hány szavazónak a kedvence.

Több X-es szavazás során megengedjük a szavazónak, hogy kettő vagy három jelöltre is szavazzon (sőt akár mind a négyre, bár ennek sok értelme nincs). A példában feltételezzük, hogy lesznek páran, akik nem élnek a lehetőséggel, továbbra is csak a kedvencükre szavaznak, különösen a spektrum két szélén. Ezzel nincsen baj, senkinek sem kötelező több jelöltre szavaznia. A többi szavazóról viszont feltételezhetjük, hogy megjelöli legalább a második kedvencét is. Ez a jelölés nem rangsor, hanem ugyanolyan támogató szavazat, mint amit a kedvenc jelöltjére ad a szavazó. Egy szavazó egy jelöltre maximum egyszer szavazhat.

A győztes megállapításához egyszerűen jelöltenként megszámoljuk a szavazatokat és a nagyobb támogatottságú jelölt nyer. A példában a Zöld jelölt szerezte a legtöbb támogató szavazatot, annak ellenére, hogy egy X-es szavazással utolsó lett volna.

Valóban lehetséges lenne, hogy a több X-es szavazás utolsó helyről első helyre lendít egy jelöltet? A gyakorlatban ez nem lenne jellemző, de a példa mégis egy ilyen esetet mutat. Azért, mert egy olyan helyzetet ábrázol, ahol a Zöld talán a legkonszenzusosabb jelölt az összes közül. Ha a szavazókat egy spektrumon képzeljük el, ahol a Piros és a Sötétkék a hangos szélsőségek és a Zöld és Világoskék a kisebb közép-tábor, a medián szavazó a Zöldet választaná.

Több X-es szavazásnál alappal feltételezhetjük, hogy ilyen helyzetben a kék jelöltek támogatóinak többsége egymás jelöltjeire átszavazna. Egy X-es szavazás mellett ez a két jelölt csak megosztaná a szavazatokat és taktikai szavazás nélkül a Piros jelölt könnyen nyerhet. Több X-es szavazás mellett a “kék szavazók” őszintén szavazhatnak mindkét jelöltre, így Világoskék már elérheti Piros szavazatszámát. A Piros szavazóknak viszont, ha nagyon nem szeretnének egy kék győztest, érdekükben áll a Zöld jelöltre is szavazni. Ehhez nem kell feladniuk a saját jelöltjüket és ez így részükről továbbra is lehet simán őszinte (nem taktikus) szavazás. Az sem elképzelhetetlen, hogy a Világoskék szavazók egy része a Sötétkék helyett a Zöld jelöltet érzik magukhoz közelebb állónak. Így kijöhet az eredmény, hogy a kompromisszumosabb jelöltek nyernek a szélsőségekkel szemben, hiába sok szavazónak az utóbbiak a kedvencei.

A példában található preferenciák egyébként ugyanazok, mint a rangsorolós és kétfordulós szavazásos példáknál, azzal a különbséggel, hogy extra feltételezést igényel, hogy a szavazó hol húzza meg a határt a támogatott és nem támogatott jelöltek között. A példa kifejezetten arra van tervezve, hogy különböző rendszerek “karakterének” összehasonlítását segítse és a különbségekre mutasson rá: ahol a rendszerek “nem értenek egyet”.

Több X: akkor most mindenki több szavazatot adhat le?

A több X-es szavazással kapcsolatban a legkönnyebben elkövethető félreértés, hogy a szavazók több szavazatot adhatnak le benne. Ez onnan ered, hogy a köznyelvben az egy “X” és egy szavazat összemosódnak. Holott valójában az egy szavazat az adott szavazólapon kifejezett preferenciák összessége, az “X” pedig csak egy jelölt támogatása. A több X-es szavazásnál minden szavazónak egy szavazata van, amivel kifejezi a véleményét az összes jelöltről. De nem úgy, hogy “megosztja” (feldarabolja) a szavazatát, hanem úgy, hogy egymástól függetlenül eldöntheti minden jelöltről, hogy támogatja-e vagy sem.

Úgy is el lehet képzelni, mint a pontozós szavazást, mivel az is. Minden szavazó egy szavazólapot ad le, amin vagy 0 vagy 1 pontot ad egy jelöltnek.

Idegen szavakkal: a több X-es szavazás NEM plurális szavazás, hanem kardinális szavazás.

Előnyök és hátrányok

Egy szavazási módszer esetében az előnyök és hátrányok kérdése mindig szubjektív. A lenti összehasonlítás olyan fő előnyöket és hátrányokat mutat be, amik általánosan elfogadott értékekből leginkább levezethetők.

Előnyök

• Gyakorlatilag a legtisztábban méri a támogatottságot az összes módszer közül

• Egyszerű szavazás és számlálás, nehéz elrontani a szavazatot

• Kevés fajta taktikai szavazási lehetőség/kényszer, a szavazó nagyon nagy arányban az őszinte szavazással jár a legjobban

Hátrányok

• A szavazók csak kétféle véleményt fejezhetnek ki a jelöltekről, csak “támogatom” és “nem támogatom” csoportba oszthatják őket. Árnyaltabb preferenciák kifejezésére nincs lehetőség

• Taktikusnak érződhet, a szavazónak hiányozhat a fogódzó abban, hogy hány jelöltre érdemes szavazni, hol húzza meg a vonalat

Nem kell az abszolút többség?

A sima több X-es szavazásnál nem szükséges az abszolút többségi támogatottság a győzelemhez. Természetesen lehet olyan módosított több X-es szavazást tartani, ahol az első fordulóban szükséges a szavazók legalább felének a támogatottsága, vagy akár több: a pápaválasztásokon évszázadokig “több X-es” szavazást használtak, de a kétharmados minősített többségi szabállyal.

Azonban az abszolút többség előírása a több X-es szavazásnál megkérdőjelezhető. Az egy X-es szavazástól eltérően itt nincsen megkülönböztetett jelentősége: egy X-es paradigmában az abszolút többség azt jelenti, hogy egy jelöltet még az összes többi jelölt szavazója együtt se tudná legyőzni. Több X-es szavazásnál előfordulhat, hogy több jelölt is 50% fölötti eredményt ér el. Egyben az is előfordulhat, hogy nem az a jelölt nyer, aki az abszolút többség kedvence. Ezt hátránynak vagy előnynek is lehet tekinteni. Azon kívül, hogy egy konszenzusosabb jelölt kiválasztását lehetővé teheti, az szólhat még amellett, hogy ez nem hátrány, hogy ha van olyan abszolút többségi csoport, akik egy jelöltet szeretnének, akkor közösen mindenképpen el tudják érni, hogy ő nyerjen. De ez már a taktikus szavazás kérdése, amiről máskor lesz szó.

Leave a comment

Share Választási Tudásbázis

Ajánlott:

De mégis, hogyan lehetséges ez a XXI. században, annyi történelmi tapasztalat után? A választók nem látják a veszélyt? De, gyakran előre látható a folyamat. Csakhogy a mai választási rendszerek egy része a megosztó, sok hívet szerző, és ezzel egyidejűleg jelentős elutasítást kiváltó pártoknak, politikusoknak kedvez. A relatív többségi szavazás, mint amit a magyar választókerületekben is használnak, ezen jellemzőjét már többször, több helyen leírták. Különösen igaz ez a mai korban, amikor a polarizáció, a szekértábor-logika és a megváltozott információfogyasztási szokások szélsőségesebb irányba terelik a politikai szereplőket.

Ezenfelül az is világos, hogy a ma használt választási rendszerek szinte kivétel nélkül egyoldalúan képezik le a választók preferenciáit. Kizárólag azt mérik, hogy a választó kit támogat. Egyáltalán nem fejezhető ki a választói elutasítás, a félelem, vagy az egyet nem értés. Márpedig legalább olyan fontos az, hogy a választók kit nem akarnak hatalomhoz juttatni, kit akarnak leváltani, mint az, hogy kit szeretnének megválasztani.

Az elutasítás megjelenítése a választási rendszerben nemcsak azért fontos, mert így nyilvánvalóan kétszer több információ alapján képződik le a társadalom preferencia-rendszere, hanem azért is, mert gyakran sokkal világosabb a választók számára, hogy milyen világban nem szeretnének élni, mint az, hogy milyenben igen. Különösen igaz ez akkor, ha belegondolunk a demokrácia igazi előnyébe, a hatalom békés átadásába. Innen tekintve egy társadalom számára nem az a katasztrófa, ha nem az ideális alternatívát választja ki (hiszen az egy soron következő választáson leváltható), hanem az, ha egy olyan erő jut hatalomra, amelyik lebontja a demokráciát.

Az elmúlt két évtized tapasztalata azt mutatja, hogy a kizárólagos hatalomra törő politikai erők megosztók és gyűlöletkeltők, amelyek a saját törzsválasztóikon kívül viszont rendkívül elutasítottak. Ezért egy olyan választási rendszer, amely a társadalmi elutasítás mértékét is képes megjeleníteni a támogatás mellett, számukra nem előnyös.

A negatív szavazat

A társadalmi választások elméletének alapszabálya, hogy a keretrendszer, amiben az egyének szavaznak, és a mechanizmus, amivel aggregáljuk a leadott voksokat, befolyásolják magának a szavazásnak a végeredményét. Ezt persze talán a Választási Tudásbázis olvasótáborának nem kell elmagyarázni, de jó, ha rögzítjük. Kenneth Arrow matematikus/közgazdász óta pedig azt is tudjuk, hogy tökéletes, azaz egy minden más választási metódusnál objektívan jobb rendszer nem létezik. Adott tehát a lehetőség, hogy normatív és praktikus alapon javasoljunk egy új választási rendszert, amely képes a fentebb vázolt problémát hatékonyan kezelni.

Olyan választási módszert kellene alkalmazni, amely a jelenleg meglévő támogató voks mellett biztosítana egy elutasító szavazatot is. A választó tehát a listán két ikszet helyez el: egyet a mellett a jelölt mellett, akit támogat (+1), és egyet a mellett, akit elutasít (−1). Az összesítés során összeadjuk a kapott szavazatokat, és az győz, akinek a legtöbb pontja van. Például „A” jelöltre 100 támogató (+1) és 50 elutasító (−1) szavazat érkezik, így az eredménye: 50. „B” jelölt 80 támogató (+1) és 20 elutasító (−1) szavazatot kap, az így eredménye: 60. Tehát „B” jelölt nyer, noha kevesebben támogatják, viszont kevésbé elutasított, mint „A”.

Ez a metódus új szemléletet igényel. A hagyományos (egy ikszes) rendszer a „ki kit győz le” elvén alapul. A legtöbb szavazatot kapó kerül hatalomba, függetlenül attól, hogy milyen elutasítottsága van. E mögött az a képzet áll, hogy az a legerősebb, akinek a legtöbb híve van. A modern társadalomnak nem erre az erőre van szüksége. Fontosabb az, hogy ki tud egységet kovácsolni, ki mögött sorakozik fel a társadalom legnagyobb része, ki tud együttműködésre késztetni, ki tud konszenzust létrehozni. Ezt pedig nem lehet jelentős elutasítás mellett megvalósítani. Ezért ma nem a legtámogatottabb a legerősebb, hanem a legelfogadottabb. A legelfogadottabb pedig az, akinek a támogatottságához képest kicsi az elutasítottsága.

A XXI. századra a demokráciák működésére ráadásul egyre nagyobb veszélyt jelent a társadalmak polarizációja, amikor ellenséges táborokra szakad a társadalom. Hol egymásra ellenségként tekintő politikai csoportok akadályozzák egymást a hatékony kormányzásban, hol kormányváltáskor teljes elitcserét végrehajtva növelik a társadalmi költségeket. Ráadásul ördögi körbe kerülve, ilyenkor elvetik a következő kormányváltás utáni ismételt elitcsere magját. Ha a politikai versengés (demokrácia) paralizálja a vezetést, vagy a kontinuitást szétziláló politikai váltógazdasághoz vezet, akkor felerősödik a stabilitás iránti igény akár a demokrácia rovására is.

Történeti áttekintés

Mielőtt rátérnénk a javasolt rendszer előnyeinek részletes elemzésére, érdemes egy rövid kitérőt tenni a témába vágó szakirodalom felé. Ez valóban rövid lesz: a tárgyalt megközelítésnek feltűnően kevés előzménye lelhető fel, még alapos kutatás mellett is.

A gondolat első, legalábbis elméleti szintű megjelenése egy XIX. századi angol társadalomtudóshoz, Clair J. Grece-hez köthető. Egy konferenciaelőadásában többek között a „csak igenes” szavazás problémáira és a relatív többségi rendszerekben gyakran előforduló igazságtalanságokra hívta fel a figyelmet. Érvelése szerint a rendszer hibája abban rejlik, hogy a negatív véleményeket figyelmen kívül hagyja, miközben kizárólag a pozitív támogatást méri. Ez szerinte nemcsak igazságtalan, hanem potenciálisan veszélyes is: előállhat olyan helyzet, amikor egy relatív többség által támogatott hatalom a tényleges társadalmi többség ellenében kormányoz (Grece, 1869). Ez a gondolat tekinthető kiindulópontnak: a legitimáció forrása nem pusztán a támogatás, hanem a társadalmi elfogadottság mértéke.

A negatív preferenciák figyelembevétele azonban ezt követően hosszú időre feledésbe merült. A XX. század közepén Kenneth Arrow alapjaiban formálta át a választási rendszerek elméletét, új irányokat nyitva a kutatásban. Ennek ellenére egészen 1976-ig, George A. W. Boehm publikálatlan esszéjéig kellett várni arra, hogy a negatív szavazat ötlete újra felmerüljön. Boehm az amerikai elnökválasztás kétjelöltes rendszerére alkalmazta volna az elképzelést, ám kortársai gyorsan rámutattak, hogy ebben a formában annak korlátozott a gyakorlati értéke (Brams, 1977).

Néhány évvel később Fishburn és Brams bevezették az approval voting fogalmát, amelyben a választók minden jelöltet jóváhagyhatnak vagy elutasíthatnak. Bár ez a modell már részben tükrözi a társadalmi elfogadottság logikáját, egy alapvető problémát is hordoz: ha minden jelölt értékelésére kötelezzük a választókat, az információhiány könnyen torzíthatja az eredményeket. Az ilyen szavazatok részben véletlenszerűvé válnak, ami értelemszerűen a végeredmény megbízhatóságát is aláássa (Fishburn, 1983).

A negatív szavazat gondolata ugyan nem vált a mainstream részévé, de időről időre visszatért a szakirodalomban. Dan Felsenthal 1989-ben továbbfejlesztette az approval voting modelljét azzal, hogy a bináris értékelést egy negatív opcióval egészítette ki. Játékelméleti alapon amellett érvelt, hogy a választók számára ez az opció növeli a befolyás érzékelt mértékét, így preferáltabbá válik (Felsenthal, 1989).

A téma egyik legjelentősebb későbbi hozzájárulása Claude Hilinger nevéhez fűződik. Munkájában a relatív többségi rendszerek kritikája mellett hangsúlyozza, hogy a negatív szavazás növelheti a részvételi arányt: azok is elmennek szavazni, akik nem tudnak vagy nem akarnak pozitív módon választani, de elutasításukat kifejeznék. Emellett rámutat arra is, hogy az általa vizsgált rendszer több alapvető választáselméleti kritériumnak megfelel, és – bizonyos fenntartásokkal – a taktikai szavazás mértéke is csökkenhet (Hilinger, 2004).

A legfrissebb releváns hozzájárulás egy 2012-es francia kísérlet, amelyben a választókat a hagyományos szavazás mellett skálázó rendszerekben is voksoltatták, beleértve a negatív értékeket alkalmazó modelleket. Az eredmények szerint a centrista jelöltek valóban jobban szerepeltek, ugyanakkor az is kiderült, hogy az ismeretlen jelöltek nem kerültek közel a győzelemhez. Ez arra utal, hogy a „nevető harmadik” jelenségtől való félelem megalapozatlan (Boujard, 2015).

A szakirodalom többsége a negatív szavazatot olyan rendszerekben vizsgálja, ahol a választók minden jelöltet értékelnek. Ezzel szemben ez egy egyszerűbb modell: minden választó egy pozitív és egy negatív szavazatot ad le. Ez a megközelítés csökkenti az információhiányból és bizonytalanságból fakadó torzításokat, miközben megőrzi a rendszer lényegi előnyeit.

Ezt a hiányt próbálta pótolni a mestertézisem, amely a választói magatartás változását volt hivatott vizsgálni. A kísérlet eredménye igazolta (bár steril, laboratóriumi körülmények között) hogy a szélsőséges jelölteket megbüntetik a választók az itt taglalt negatív szavazatos rendszerben.

Bár a közösségi médiából (Facebook, Reddit) ismerős lehet a rendszer, valós választásokon a történelem során nem nagyon használták. A legközelebbi példa Lettország, ahol a választók kihúzhatnak egyes neveket az általuk preferált pártlistáról, illetve egy plusszal jelezhetik a pozitív szavazatukat. A pozitívak és a negatívak különbsége határozza azt meg, hogy egy adott listáról ki jut be a parlamentbe.

Előnyök

Nézzük meg azt, milyen előnyökkel jár a negatív szavazatra épülő választási módszer.

a) A rendszer alapvető erőssége, hogy kétszeres információt gyűjt: minden választó nemcsak azt jelöli meg, kit támogat, hanem azt is, kit utasít el. Ez a kettősség lényegesen pontosabban rajzolja ki a társadalom preferenciáit. A bejáratott rendszerek túlnyomó része teljesen vak az elutasítás dimenziójára: nem tudjuk meg belőlük, mely jelöltek váltanak ki félelmet vagy ellenérzést. Pedig az elutasítottság nem mellékes — közvetlenül befolyásolja a politikai legitimációt, és időbeli változása sokat elárul egy adott politikai erő megítéléséről, még akkor is, ha a támogatottsága közben nem változik.

b) A rendszer a konszenzusos jelölteket jutalmazza a megosztókkal szemben. Az a politikus, aki erős érzelmeket — különösen ellenérzéseket — kelt, ugyan szerezhet lelkes támogatókat, de ezzel párhuzamosan jelentős számú negatív szavazatot is begyűjt. Ez lefelé húzza az eredményét. Ezzel szemben a mérsékeltebb, együttműködésre törekvő jelöltek kevesebb elutasítással szembesülnek. A rendszer tehát strukturálisan a közép felé terel.

c) Valószínűsíthetően növeli a részvételt. Országa válogatja persze, de parlamenti és elnöki választásokon is rendre jelentős, gyakran 20–30 százalékos vagy még magasabb, a távolmaradók aránya. Sok esetben nem közönyről van szó, hanem arról, hogy a választók nem tudnak vagy nem akarnak senkit támogatni. Ugyanakkor azt lehet, hogy pontosan tudják, kit nem szeretnének. Ha ezt kifejezhetnék, feltételezhető, hogy nagyobb arányban vennének részt a szavazásban. Ha a választók nagyobb számban nyilvánítanak szavazatukkal véleményt, az nemcsak a győztes legitimációját erősítené, hanem egyúttal pontosabban tükrözné a társadalom egészének preferenciáit is.

d) Elképzelhető, hogy a megnövekedett szavazatszám döntően negatív szavazatokban jelenne meg. Ez azonban nem torzítás, hanem korrekció: egy eddig láthatatlan politikai vélemény válik mérhetővé. Olyan preferenciák kerülnek felszínre, amelyek korábban nem jelentek meg az eredményekben, így a politikai térkép valósághűbbé válik.

e) Pontosabban fejezhető ki a valódi politikai szimpátia. Az egyszavazatos rendszerekben a választók gyakran kényszerülnek taktikai döntésekre: nem a számukra legszimpatikusabb jelöltre szavaznak, hanem arra, akinek esélye is van. A negatív szavazat ezt a kényszert enyhíti. Az elutasító voks „biztosítékként” működik, így a támogató szavazat nagyobb eséllyel tükrözi a valódi preferenciát.

f) Várhatóan mérséklődik a politikai kommunikáció hangneme. Az agresszív, uszító retorika nemcsak támogatást, hanem elutasítást is generál – immár mérhető és következményekkel járó módon. A politikai szereplők gyorsan alkalmazkodnának: kevésbé lenne kifizetődő egy szavazót megnyerni úgy, hogy közben egy másikat elveszítenek. Felértékelődne a racionális érvelés, az együttműködési készség és a konfliktuscsökkentő kommunikáció.

g) Csökken az elvesző szavazatok aránya. A jelenlegi rendszerekben a parlamenti küszöb miatt jelentős mennyiségű voks nem hasznosul. A javasolt modellben, egyéni körzetekre építve, nincs ilyen típusú veszteség, így a leadott szavazatok nagyobb része ténylegesen befolyásolja a végeredményt. Ez nemcsak igazságosabbá, hanem torzításmentesebbé is teszi a rendszert.

Felmerülő kérdések

A támogató–elutasító logikára épülő választási rendszerrel kapcsolatban természetesen nemcsak előnyök, hanem kérdések is adódnak. Ezek részben tartalmiak – a megválasztott testületek legitimitására és működőképességére vonatkoznak –, részben technikaiak, vagyis a rendszer intézményi beágyazhatóságát érintik.

a) Tekinthető-e legitimnek az a képviselő, aki nem a legtöbb támogató szavazattal jut mandátumhoz? A kérdés mögött egy mélyebb feltételezés húzódik: hogy a legitimáció kizárólag a támogatásból ered. A képviseleti demokrácia azonban valójában nemcsak a támogatók, hanem a teljes választóközösség képviseletéről szól. A jelenlegi rendszerekben a képviselő ösztönösen a saját táborának érdekeit követi, miközben a rá nem szavazók könnyen politikai ellenféllé, szélsőséges esetben pedig ellenséggé válnak.

A negatív szavazat ezt a logikát bontja meg. Ha egy jelölt sok támogatót, de egyúttal sok elutasítót is kap, az azt jelzi: erősen megosztó figura, aki a választókerület jelentős részének szemében kifejezetten kedvezőtlen választás. Ezzel szemben az a jelölt, aki kevesebb támogatás mellett is alig vált ki ellenérzést, szélesebb körben elfogadható. Másképp fogalmazva: nem a legnépszerűbb, hanem a leginkább elfogadható jelölt kerül előtérbe, ami erősebb legitimációt jelenthet a közösség egésze szempontjából. Ha technikailag akarjuk megközelíteni a kérdést, akkor megvizsgálhatjuk azt is, vajon a feltehetőleg legszélesebb körben elfogadott jelölt megegyezik-e a Condorcet-győztessel.

b) Elég erős lesz-e egy olyan kormány, amely mögött nem áll a választók többsége?
Formálisan a helyzet nem változik: kormányt továbbra is az a politikai erő alakít, amely parlamenti többséggel rendelkezik. A kérdés tehát inkább az, hogy mennyire stabil az a többség, amely nem feltétlenül élvezi a választók abszolút támogatását.

A tapasztalat azt mutatja, hogy ez önmagában nem rendkívüli helyzet. A választási rendszerek torzításai, illetve a politikai ciklusok dinamikája miatt gyakran előfordul, hogy egy kormány mögött nincs többségi társadalmi támogatás. A valódi problémát inkább az okozza, ha a társadalmi elégedetlenség a parlamenten kívül, az utcán jelenik meg. Márpedig a negatív szavazatot is tartalmazó rendszer éppen az ilyen helyzetek esélyét csökkenti: kisebb valószínűséggel juttat hatalomra erősen elutasított politikai szereplőket.

c) Nem a „szürkébb”, kevésbé karakteres jelölteket hozza helyzetbe a rendszer?
Ez a kritika valójában értékválasztást tükröz. A jelenlegi politikai trendek - különösen a populizmus erősödése - fényében korántsem nyilvánvaló, hogy a harsány, megosztó szereplők dominanciája kívánatos. Különösképpen igaz ez egy olyan korban, ahol a problémákat egyre széleskörűbb együttműködéssel lehet csak megoldani. A negatív szavazat rendszere valóban a kevésbé polarizáló, együttműködésre képes jelölteket hozza előnybe. Ez nem hiba, hanem tudatos irány: a konfliktusok csökkentése és a konszenzus erősítése.

Ráadásul empirikus ellenérv is rendelkezésre áll: a 2012-es francia kísérlet azt mutatta, hogy az ismeretlen, marginális jelöltek nem nagyon tudnak „surranópályán” győzni. A rendszer nem a súlytalan szereplőket, hanem a széles körben elfogadhatókat emeli ki.

d) Nem lesz negatív, sárdobálós a kampány a negatív szavazat miatt? Pár olvasóban felmerülhet, hogy egy explicit negatív szavazat arra ösztönözhetné a pártokat, hogy még ellenségesebb kampányokat vigyenek, végeredményben tovább rontva a közhangulatot. Erre egyrészt az a válasz, hogy a mostani kampányok is rettentő negatívak, nézzük csak meg a legutóbbi, hazugságokkal teli magyarországi választást, vagy az amerikai elnökválasztásokat. Másrészt pedig egy túlzottan negatív kampány visszaüthet arra a pártra, amelyik ezt kezdeményezi, hiszen a célzott párt szavazói ezt sérelmeznék.

e) Nem lesz stratégiai szavazás a negatív szavazat miatt? Jogos a feltevés, hogy egy mínusz egy pontot érő voks mellett arra fogják utasítani a pártok a szavazóikat, hogy azt a párt hatalmi érdekei szerint használják, nem pedig a saját preferenciájuk mentén. Ezt a jelenséget, amikor a szavazók nem a kedvenc jelöltre szavaznak, hanem arra, amivel elkerülik az általuk legkevésbé kívánt eredményt, már most is látjuk többségi (győztes-mindent-visz) és vegyes választási rendszerekben. Sőt, a stratégiai szavazás (strategic entry/exit) egy intézményesült formáját láttuk most a magyar választásokon, amikor több párt el sem indult a választáson, azzal az indokkal, hogy mindenkit az esélyes párt (Tisza) felé tereljenek.

Játékelméletileg könnyen belátható, hogy miért érné meg egy pártnak a legnagyobb riválisa felé terelni a negatív szavazatokat. Teheti ezt annak ellenére, hogy az visszaüthet rá is, hiszen a támadott párt a saját szavazóit ugyaarra fogja ösztökélni. Ez előidézhet egy olyan egyensúlyi állapotot, hogy a pártok eszközként a riválisok gyengítésére használják a szavazatokat. Egy ilyen stratégiai szavazás megsértheti a lényegtelen alternatíváktól való függetlenséget (independence of irrelevant alternatives, IIA), Arrow egyik kitételét. De érdemes-e egy ilyen rendszerben is szigorúan venni az IIA-t? Hiszen, ha a kétszereplős A és B versenyét C nemtetszése dönti el, az ugyanannyira valid, mint a pozitív szavazat.

f) Gyakori ellenérv az is, hogy az arányos választási rendszerek, például a holland vagy az izraeli, ugyanúgy az együttműködésre ösztönöznek, hiszen egy-egy pártnak nagyon nehéz abszolút többséget szereznie, amely tárgyalásokra kényszerül koalíciós partnerekkel. Erre azonban egyrészt az a válasz, hogy az egy x-es arányos rendszerek ugyanúgy csak a választók támogatást képezik le, az elutasítást nem. Másrészt pedig az arányos rendszerek korábban megállapított hátulütőit (elszámolthatatlanság, instabil kormányok) is kiküszöbölné ez az alapvetően többségi rendszer.

Technikai kérdések és az alapmodell

A negatív szavazat bevezetése elsősorban a szavazati struktúrát érinti. A választási rendszerek három alapvető eleme közül (szavazati struktúra, választókerületi struktúra, választási formula), itt történik az innováció.

A modellben minden választó két szavazattal rendelkezik:
egy pozitívval (+1), amelyet a preferált jelöltre ad le, és egy negatívval (−1), amelyet a leginkább elutasított jelöltre. Lehetőség van arra is, hogy a választó csak az egyiket használja. A mandátumot az a jelölt szerzi meg, aki a legtöbb pontot (azaz a támogatások és elutasítások különbségét) gyűjti.

Ez a logika leginkább egyéni választókerületekben működik tisztán, ezért az alapmodell ilyen struktúrára épül. A választási formula többségi jellegű marad, de a többség jelentése átalakul: nem a legtöbb támogató szavazatot jelenti, hanem a legnagyobb elfogadottságot.

Egy egyszerű példa jól mutatja a különbséget: előfordulhat, hogy egy jelölt relatív többséggel nyerne egy hagyományos rendszerben, miközben az összkép alapján inkább elutasított, mint támogatott. Képzeljük el például, hogy egy százfős választókörzetben A jelölt 40 választó elsőszámú preferenciája, míg B-re és C-re egyaránt 30-an szavaznának. B és C viszont egyaránt A-t rakná utolsó helyre, ha rangsorolniuk kéne. Megfelelő koordináció híján könnyen lehet, hogy A negatív szavazat ezt a torzítást korrigálja, és egy kevésbé megosztó jelöltet hoz ki győztesnek.

Az alapmodell további sajátossága, hogy tisztán egyéni körzetekre épül, így nincs parlamenti küszöb. Ennek következtében nem keletkeznek küszöbb miatt „elveszett szavazatok”, és az új politikai szereplők előtt sem áll intézményi akadály. Ráadásul a kétféle preferencia leképezése a jelöltek vereségéből adódó elveszett szavazatok számát is csökkenti (hiszen lehet, hogy nem a kedvenc jelölted nyert, de legalább nem is az, akit egyáltalán nem szerettél volna).

Az arányosság kérdése

Az arányosság ebben a rendszerben új értelmezést kap. A mandátumok nem pusztán a támogatások, hanem a támogatások és elutasítások különbsége — azaz az „elfogadottság” — alapján oszlanak meg. Ez a mutató pontosabban ragadja meg a politikai valóságot: nemcsak azt, hogy ki mögött állnak sokan, hanem azt is, hogy kit utasítanak el kevesen.

Ha a pártok összesített elfogadottságát vetjük össze a megszerzett mandátumok arányával, a torzítás mértéke vélhetően kisebb lesz, mint a hagyományos többségi rendszerekben, különösen akkor, ha azok parlamenti küszöböt is alkalmaznak. Ennek a különbségnek a jelölésére bevezethetünk egy fogalmat, amit nevezzünk elfogadottságnak. Értéke lehet pozitív szám, nulla vagy negatív szám. Mivel mandátumot csak pozitív elfogadottsági értékkel lehet szerezni, azt érdemes vizsgálni, hogy a választókerületekben összesen mennyi pozitív szavazattöbblet keletkezett az összes jelöltet figyelembe véve.

Ennek az összegnek a pártonkénti megoszlását érdemes összevetni a mandátumok pártonkénti megoszlásával. Minél közelebb van a két számsor egymáshoz, annál kisebb a torzítás mértéke, azaz a pártok elfogadottságát jól tükrözi az elnyert mandátumok aránya.

Összegzés

A támogató és elutasító szavazatokat egyaránt tartalmazó választási rendszer alapesete tehát: kétszavazatos (+1, −1), tisztán egyéni választókerületekből álló, egyfordulós, parlamenti küszöb nélküli rendszer, ahol a mandátumot az a jelölt nyeri, aki a legnagyobb elfogadottságot éri el (támogató szavazatok - elutasító szavazatok). Természetesen, ahogy az idők folyamán számtalan választási módszer alakult ki, a negatív szavazatos rendszernek is több változata képzelhető el.

Jelen írás keretei között nem szükséges a lehetséges változatok részletes tárgyalása; célunk elsősorban a paradigmaváltás irányának kijelölése. Ez a váltás azonban nem korlátozódik a választási rendszerre: a kormányzásról és általában a társadalom működéséről alkotott képünket is érinti.

A modern társadalmak működőképessége az együttműködésen, a tolerancián és az egyéni szabadsággal összeegyeztetett közös cselekvésen múlik. Ebben a keretben a politika alapfogalmai is átrendeződnek: az erő és a győzelem helyét a bizalom és a konszenzus veszi át. Ha ez valóban így van, akkor ennek a logikának a választási rendszer alapelveiben is tükröződnie kell.

Egy választási rendszer nem csupán technikai eszköz, hanem normatív üzenet is. Formálja a politikai gondolkodást, kijelöli, mit tekintünk sikernek és legitim hatalomnak. Nem az az erős, aki legyőzi a többieket, hanem az, aki képes meggyőzni őket. Végső soron pedig nem annak kellene vezetési jogot kapnia, aki mindenkit felülmúl a versenyben, hanem annak, akivel a legtöbben képesek együttműködni.

A szerző politológus, kutató, a Telex állandó szerzője.

Leave a comment

Share Választási Tudásbázis

Irodalomjegyzék

• Clair James Grece: Upon Negative Voting. London, Victoria Press, 1869.

• G.A.W. Boehm: One fervent vote against Wintergreen. Mimeograph, 1976.

• Steven J. Brams: When is it Advantageous to Cast a Negative Vote? In: R. Henn O. Moeschlin (eds): Mathematical Economics and Game Theory. Essays in honor of Oskar Morgenstern. Berlin, Springer, 1977, pp. 564–572.

• Steven J. Brams – Peter C. Fishburn: Approval Voting. Boston, Birkhäuser, 1983.

• Dan S. Felsenthal: On combining approval with disapproval voting. Behavioral Science, Vol. 34 Issue 1 (January 1989), pp. 53–60.

• Claude Hillinger: Voting and the Cardinal Aggregation of Judgments. Munich Discussion Paper, No. 2004‐9.

• Antoinette Baujard – Frédéric Gavrel – Herrade Igersheim – Jean-François Laslier – Isabelle Lebon: How voters use grade scales in evaluative voting. European Journal of Political Economy, Vol. 55 (December 2018), pp. 14–28.

• Armin Ferenci: The Effects of the Negative Vote on Voter Behaviour: Evidence from a Survey Experiment, 2023

Ajánlott:

A hatalmi ágak szétválasztása klasszikusan a montesquieui 3 hatalom különválasztását jelenti. És itt jön be egy megjegyzés, ami egyesek szerint fontos pontosítás: angolul ez a separation of powers. Azaz “hatalmak” szétválasztása, és a 3 hatalom klasszikusan a törvényhozó, a végrehajtó és a bíráskodó. Ezeket mi magyarul gyakran hatalmi ágaknak nevezzük, de angolul ez branches of government, azaz kormányzati ágak (ez amerikai nyelvezetben jobban működik, mert ott a government a kormányzat egészét jelenti, míg a végrehajtó az executive vagy administration, míg az Egyesült Királyságban a government maga a végrehajtó hatalmi ág, ~ a kabinet).

A hatalmi ágak szétválasztását Magyarországon kevéssé emlegetik, kivéve talán, ha bíróságok függetlenségéről van szó. Ugyanis míg a végrehajtó és a bíráskodó ágak mindketten jogalkalmazók (a kormány jogalkotó is, de ebbe most ne menjünk bele), a modern demokráciákban elismerjük, hogy az egyik politikai, a másik nem politikai természetű hatalom kellene, hogy legyen. Még a parlamentáris demokráciákban is (sőt?). A törvényhozó és a végrehajtó hatalom terén a parlamentáris modell alapvetően tagadja a hatalmi ágak szétválasztását. Ugyan személyileg, szervezetileg (almodelltől függően) többé-kevésbé van elválasztás, de a két legfontosabb kérdésben, mégpedig a választás és elmozdítás kérdésében a fúzió elve (fusion of powers) elve érvényesül. A végrehajtó alárendeltje a törvényhozónak. Aki a hatalmi ágak szétválasztását fontosnak tartja, az barátkozzon meg a gondolattal, hogy a parlamentarizmusnak ez nem célja. Az amerikai prezidenciális modell az, amelyik a három hatalmi ágat komolyan szétválasztja, a három kormányzati ágat egyenlőnek kezeli. Történelmileg ez terjedt el, de elvileg lehetne sok más szétválasztó modell is (pl. többes elnökség, direktoriális, stb.) — ezek csak elszórva léteznek a gyakorlatban. Én személy szerint ilyenekben gondolkodnék legszívesebben, mert én támogatom a hatalmi ágak erős szétválasztását (viszont a prezidenciális modell számos elemétől óvakodnék). A parlamentarizmusban a történelmileg dominánssá vált minta rendelkezik még egy sajátossággal: elválasztja az államfőt és a kormányfőt. Vannak, akik ezt duális végrehajtó hatalomként azonosítják, különösen köztársaságokban, de erre tekinthetünk úgy is, hogy (parlamentnek felelős, attól nem független) a kormánynál marad a végrehajtó hatalom, míg az államfő egy nem politikai jellegű hatalmat (?) képvisel. Bagehotnál ez a “dignified” (méltóságteljes) arca az államnak, szemben a kormány és parlament “efficient” (hatékony) testével. Az uralkodó vagy köztársasági elnök attól méltóságteljes, hogy nem politikai, míg a politikai kormányzat attól hatékony, hogy nem érvényesül a hatalmi ágak szétválasztása, fúzió van.

A fékek és ellensúlyok (checks and balances) a hatalmi ágak szétválasztásához kapcsolódó, kiegészítő elv. A hatalmi ágak teljes szétválasztása szerint azok egymással párhuzamosan működnének, kizárólag a saját hatáskörükben. A fékek és ellensúlyok az ez alóli kivételeket (amik erősítik a szabályt?) adják, amikoris egyes ágak más hatáskörét korlátozhatják, részleges átfedésben állnak. Ilyen intézmények a vétó, a felelősségrevonás és eltávolítás (impeachment and removal), a judicial review, stb. Ez a fogalom is az amerikai modellből jön, a parlamentárisra már csak transzformálva alkalmazható. A végrehajtó és a törvényhozó hatalom tekintetében elsősorban fúzió van, így nem igazán helyes olyat mondani, hogy a parlament a kormánynak ellensúlya kell, hogy legyen. A parlamentnek nem feladata, hogy ellensúly legyen, mert ő maga a megbízó (principal) az ügynök (agent) mögött (vö. separation of powers modellben mind a végrehajtó, mind a törvényhozó külön-külön a nép ügynöke, egymás között ilyen viszonyuk). Az pedig kifejezetten bajos, ha a kormánynak vagy kormányfőnek ellensúlyi jogokat adunk a parlamenttel szemben, hiszen az ő demokratikus legitimitásuk kifejezetten a parlamenten keresztül folyik. Véleményem szerint a legabszurdabb eleme a westminsteri modellnek, ahogyan a miniszterelnök gyakorlatilag bármikor új választásokat tud kiíratni (bár formálisan az uralkodónál a feloszlatás joga, de ennek gyakorlati jelentősége nincs). Hasonlóan, ha valaki arról beszél, hogy a parlamentáris köztársasági elnök feladata, hogy fék és ellensúly legyen a kormánnyal vagy a parlamenttel szemben, akkor már modellek keverése történik. További problémás kérdés, hogy amennyiben az elnök a parlament ellensúlya kellene legyen, akkor miért bíznánk a parlamentre a megválasztását?

És végül: a hatalommegosztás. A hatalommegosztás tágabb elv, mint a fenti kettő. Magában foglalja a hatalmi ágak szétválasztását is (ez egy horizontális hatalommegosztás), de például a föderalizmust vagy az önkormányzatiságot is (ez vertikális hatalommegosztás a kormányzat különböző szintjei között). A hatalommegosztás alá tartozik az is, ha ugyanazt a hatalmat, ugyanazon a szinten belül is megosztjuk, ide tartoznak a fékek és ellensúlyok, valamint a kollegialitás, a testületi döntéshozatal is. Testületen belül a többségi szabálytól való eltérés is további hatalommegosztás, azaz így minősített többség, az egyhangúsági követelményei és a vétójog is ilyenek. A hatalommegosztás elve megjelenthet már a testületi döntéshozók kiválasztásánál is. Az arányosság elve alapvetően több hatalommegosztást jelent, mint ha a relatív többség felülreprezentált. Még több a hatalommegosztás lesz akkor, ha kifejezetten a kisebbségeket nagyítja fel a rendszer (ide tartozik, ha a többség és a kisebbség paritásos alapon választ).

Visszatérve a hatalmi ágakra: szokták azt is mondani, hogy a sajtó a negyedik hatalmi ág. Ezzel az a baj, hogy államon belül azonban van még pár “negyedik” hatalmi ág: a már említett államfőin kívül ilyen az alkotmánybíróság, a választási hatóságok, a számvevőszék, a jegybank, a médiafelügyelet, az ügyészség stb. Ezeknek a függetlensége vagy éppen összevonása más ágakkal sok esetben vita tárgya lehet, különböző demokráciák különböző modelleket alkalmaznak. A hatalmi ágak szétválasztásának még egy fontos lehetséges (és véleményem szerint kívánatos) iránya az alkotmányozó és a törvényhozó hatalom szétválasztása. Az alkotmányozó hatalom a hatalommegosztás, a hatalmi ágak, a fékek és ellensúlyok rendszerének egészéről dönt, így elvi szinten eleve problémás, ha a törvényhozó testület a letéteményese. Ez megintcsak a parlamenti szuverenitás, az egycsatornás demokratikus legitimáció logikáját követi.

Ha hatalommegosztásról beszélünk, akkor ezeket érdemes észben tartani. Jól hangzó szöveg az, hogy “visszaállítjuk” a fékek és ellensúlyok rendszerét, de adja magát a kérdés: Volt egyáltalán elég fék és ellensúly a régi rendszerben? Lesz-e hatalmi ágak elválasztása külön demokratikus csatornákkal, vagy minden az Országgyűlésen keresztül folyik majd? Melyik hatalmi ágak lesznek elválasztva, melyek lesznek fúzióban, és a rendszerbe hogyan illeszkednének az elképzelt fékek és ellensúlyok?

Leave a comment

Share

A lehetőségeket egy háromszögben lehet megjeleníteni, melynek csúcsaiban vannak azok az esetek, amikor biztosan lehet tudni, ki lesz a győztes, a háromszög élein vannak azok az esetek, amikor kétesélyes a győzelem valamilyen esélyekkel, és a belsejében vannak a háromesélyes helyzetek.

Matematikai modell és intuitív magyarázat

Mindenki két szavazatot kap. Ezek közül az egyéni választókerületi szavazatok a fontosabbak, és ez az a szavazat, amivel nagyságrendileg többet tehet a kormányváltásért az, aki egy esélyes jelöltre adja. Kicsit leegyszerűsítve ezt két példán mutatjuk be:

1. példa

Egyik Nagy Párt: 25 000 egyéni szavazat → 1 mandátum + 4999 töredéksz. ≈ 1,05 mandátum

Másik Nagy Párt: 20 000 egyéni szavazat → 20 000 töredékszavazat ≈ 0,2 mandátum

független jelölt: 5 000 egyéni szavazat → 0 töredékszavazat = 0 mandátum

Bejutó Kis Párt: 2 000 egyéni szavazat → 2 000 töredékszavazat ≈ 0,02 mandátum

Kieső Kis Párt: 2 000 egyéni szavazat → 0 töredékszavazat = 0 mandátum

2. példa

független jelölt: 25 000 egyéni szavazat → 1 mandátum = 1 mandátum

Egyik Nagy Párt: 15 000 egyéni szavazat → 15 000 töredékszavazat ≈ 0,15 mandátum

Másik Nagy Párt: 10 000 egyéni szavazat → 10 000 töredékszavazat ≈ 0,1 mandátum

Bejutó Kis Párt: 2 000 egyéni szavazat → 2 000 töredékszavazat ≈ 0,02 mandátum

Kieső Kis Párt: 2 000 egyéni szavazat → 0 töredékszavazat = 0 mandátum

Az általános szabály az, hogy választókörzetenként az első helyezett kap egy mandátumot, és ehhez felhasznál annyi szavazatot, mint amennyi a második helyezett szavazatszáma + 1. Az összes többi szavazatot úgynevezett töredékszavazatként hozzáadják a bejutó pártok listás szavazataihoz, és közel 100 000 ilyen szavazat fog érni egy-egy mandátumot. De a független jelölteknek és a nem bejutó pártoknak nem keletkezik töredékszavazata. Ezért az esélytelen független jelöltekre adott szavazat nem segítheti a kormányváltást. Annak sincs értelme, hogy valaki egy kis párt bejutása érdekében adjon rá egyéni szavazatot: a bejutás kizárólag az országos pártlistás szavazatokon múlik.

A két példából már látszik is, hogy mit érdemes csinálnia annak, aki a Tisza jelöltjét és az ellenzéki független jelöltet is szívesen támogatná, és aszerint szeretne dönteni, hogy melyikkel segíti jobban a Fidesz leváltását.

1. Az a legfontosabb, hogy valamelyik jelölt megelőzze a Fidesz jelöltjét, és ha ebben verseny van, akkor a tiszás és a független közül az esélyesebb ellenzékit érdemes támogatnia annak, aki kormányváltást szeretne.

2. Ha nincsen verseny, hanem előre lehet tudni, hogy vagy a Tisza, vagy a Fidesz egyéni jelöltje közül ki győz, akkor nem nagy a tét, de a Tiszára adott szavazat biztosan ad egy töredékszavazatot, plusz ha második helyen áll, akkor elvesz még egy töredékszavazatot is a Fidesztől, míg a független jelölt nem szerez töredékszavazatot.

3. Ha viszont egy tiszás és egy független jelölt versenyez a győzelemért, akkor az segíti jobban a kormányváltást, ha a független jelölt nyer, és a Tisza összes szavazatából töredékszavazat lesz.

Egy szavazat hatása

Mi a többiek szavazatát megváltoztatni nem tudjuk, ezért azt kell mérlegelnünk, hogy a mi egy-egy szavazatunk mennyit változtat az eredményen. Plusz egy szavazat hatása az alábbi hét tételből áll össze:

1. Ha Tisza és Fidesz K–K szavazatos döntetlenben állnak az első helyen, akkor a Tiszára adott szavazat értéke: 190000 − 2K.

2. Ha független és Fidesz K–K szavazatos döntetlenben állnak az első helyen, akkor a függetlenre adott szavazat értéke: 190000 − K.

3. Ha Tisza és független K–K szavazatos döntetlenben állnak az első helyen, akkor a Tiszára adott szavazat értéke: −K.

4. Ha Tisza és független K–K szavazatos döntetlenben állnak az első helyen, akkor a függetlenre adott szavazat értéke: +K.

5. A Tiszára adott szavazat értéke mindig ad +1-et.

6. Ha a Fidesz az első, akkor a második helyezettre adott szavazat ad +1-et, mert csökkenti a Fidesz töredékszavazatait.

7. Ha a Tisza az első, akkor egy második helyezett függetlenre adott szavazat −1-et ad, mert csökkenti a Tisza töredékszavazatait.

Honnan tudjuk előre, hogy ki hanyadik lesz?

Nem tudjuk előre, és épp ez a lényeg. Csupán esélyeket tudunk latolgatni, és ez alapján tudjuk megbecsülni, hogy ha egyik vagy másik jelöltre szavaznánk, akkor azáltal mekkora eséllyel szereznénk eggyel több mandátumot az ellenzéknek. Ezek a számok tehát azzal arányosak, hogy a választó az elérhető legjobb tudása szerint mekkora esélyt adhat annak, hogy az egyéni választókerületi szavazatával el tud venni egy képviselői helyet a Fidesztől, akár a Tisza, akár a független jelölt javára. Ez a szám különösen magas a szoros helyzetekben. Míg listás és töredékszavazatokból közel százezerre van szükség egy mandátumhoz, itt párezer szavazaton múlhat egy mandátum.

Sokszor nem is a közvélemény-kutatásokból, hanem a kampány intenzitásából és a környezetünkből következtethetünk a győzelmi esélyekre. Például ahová az utolsó héten Orbán Viktor és Magyar Péter is ellátogat, ott a két párt jelöltjének versenye szoros. Ahol pedig lagymatag kampány van, ott valószínűleg egyesélyes a verseny. Nyilvános közvélemény-kutatásokból pedig egyedül a MEDIÁN méréseit javaslom komolyan venni, különösen választókerületi szinten.

Hogyan modellezzük a bizonytalanságot?

Egy valószínűségi eloszlást adunk meg arra, hogy a többiek hogyan fognak szavazni. Ugyanúgy, ahogy a 2018-as átfogó választási elemzésben is tettük. A bizonytalanság pontos természete kevéssé befolyásolja a végeredményt, de igyekeztünk egy reálisabb típusú és mértékű bizonytalansággal számolni. A modellben lognormális jellegű bizonytalanságot feltételeztünk az alábbi módon. Logaritmikus skálán vesszük a jelöltek várható támogatottságát, és erre teszünk egy normális eloszlású bizonytalanságot a következő kovariancia-mátrixszal:

Fidesz 0.006 -0.003 -0.003

Tisza -0.003 0.010 -0.007

független -0.003 -0.007 0.010

Ez azt fejezi ki, hogy a Tisza és a független jelölt nagyrészt, de nem kizárólag egymástól szerezhet szavazatokat, míg a Fidesz támogatottsága pontosabban jósolható. Ezt követően úgy normálva kapjuk meg a szavazatszámokat, hogy az összeg három versengő jelölt esetén 50 000 legyen, ha pedig csak ketten vannak versenyben a győzelemért, akkor ketten összesen 40 000 szavazatra számíthatnak.

Formálisan, a sorsolt (r_f, r_t, r_x) hibavektorhoz tartozó szavazateloszlás:

A (μ_f, μ_t, μ_x) értékeket pedig úgy állítjuk be, hogy megfeleljenek a megadott győzelmi valószínűségeknek.

Ezen a számoláson múlik, hogy a független jelöltnek vissza kellene-e lépnie?

Nem, ez az elemzés arról szól, hogy ha már mindkét jelölt elindul, akkor Ön az egy szavazatával hogyan tehet legtöbbet a kormányváltásért. Az egy teljesen más alapokon nyugvó elemzés lenne, hogy mi lett volna, ha a független jelölt visszalépett volna a Tisza jelöltjének javára, vagy ha a Tisza befogadta volna a jelöltet.

Tényleg lehet negatív a szavazatom hatása?

Bizony, néha az is előfordulhat, hogy egy kormányváltó jelöltre adott szavazattal csökkentem a kormányváltás esélyét ahhoz képest, mintha nem szavaztam volna senkire. Erre két példa van.

• Ha kétesélyes verseny van a Tisza jelöltje és egy független jelölt között, akkor egy a Tiszára adott egyéni szavazat megfordíthatja az eredményt. Ekkor pedig ahelyett, hogy a Tisza összes szavazatából töredékszavazat lenne, sem a Tiszának, sem a függetlennek nem keletkezik töredékszavazata. Hiába igaz, hogy minden más esetben eggyel több töredékszavazata lesz a Tiszának, mert ha csak 1 : 10000 esélye is van annak, hogy egy szavazat hatására 20 000 töredékszavazat elvész, akkor a szavazat várható hatása -1-re jön ki.

• Amikor egy független jelölt a Tisza jelöltje mögött stabilan a második helyen áll, és eggyel több szavazat érkezik a független jelöltre, akkor ennek egyetlen hatásaként eggyel kevesebb töredékszavazata lesz a Tiszának.

A szerző korábbi munkahelye az MTA Rényi Alfréd Matematikai Kutatóintézet volt, amíg a kutatóhálózatot el nem csatolták a Magyar Tudományos Akadémiától. A szerző jelenlegi munkahelye nem hozható kapcsolatba az elemzéssel.

Interaktív oldal linkje újból.

Share

Leave a comment

Nézzük az érdekesebb európai választásokat és rendszereiket kicsit közelebbről:

Szlovénia: parlamenti választás

Szlovéniában a kétkamarás parlament alsóházának, a Nemzetgyűlés 90 képviselőjéből 88-at gyakorlatilag országosan arányos rendszerben választanak és a maradék kettőt pedig a magyar és olasz nemzetiségek adják. A képviselőket papíron 88 jelölőkörzetben és nyolc 11 mandátumos választókerületben választanak (amelyek népességének megközelítőleg egyenlőnek kell lennie). A jogi választási küszöb országosan 4%.

A rendszer sajátossága, hogy a magyar és olasz kisebbségeknek plurális szavazójogot biztosít: a nemzetiségi képviselőkre a pártlisták mellett szavazhatnak, nem helyett. Ez természetesen erősen sérti az egyenlő választójog elvét, a kivételt a nemzetiségi képviselettel, mint méltányolható céllal igazolják. A két nemzetiségi képviselőt egy X-es relatív többségi szavazással választják, korábban azonban a Borda-féle pozíciós (rangsorolós) szavazást használták.

A 2026-os végeredmény a képen látható eloszlás, ami a küszöböt leszámítva elég arányos, országos D'Hondt. És igen, Szlovéniában a parlamenti patkó valóban kör alakú...

Dánia: parlamenti választás

A dánoké az Európa legbonyolultabb választási rendszere címért is bátran indulhatna (külön részleteztem egy jegyzetben is, és itt a Választási Tudásbázison, de egyébként a szlovénhoz meglepően hasonló), azonban a végeredmény az én szememmel nézve gyönyörűen unalmas: nem volt olyan párt, ami nem lépte volna át a 2%-os küszöböt, és a végeredmény országosan is teljesen arányos lett. Mármint tényleg teljesen: 0,42-es Gallagher-index, tökéletes arányosság az országos Hare-kvótás-maradékos eredmény (ezt használják a dánok) és a Sainte-Lague eredmény szerint is. Egyben ez Dánia történelmének legfragmentáltabb parlamentje is, nominálisan 12, “effektíve” 9 párttal. Ez a választás is egy jó példa arra, miért nem szeretem, amikor úgy tudósítanak, hogy a legnagyobb párt “nyerte” a választást. A szociáldemokraták a választásnak inkább csak vesztesei voltak, jó esetben is ez max. egy pürrhoszi győzelem — de maradjunk annál, hogy az első helyezett és győztes párt arányos rendszerben (is) elválhat egymástól, ne keverjük őket.

A dán parlamentben ül még 2-2 képviselő, akiket Grönlandról, illetve a Feröer-Szigetekről delegálnak. Ha 2 képviselős körzetet látok, én azonnal a binomiális rendszerre gondolok. Két képviselőt ugyanis gyakorlatilag kétféleképpen lehet kiosztani listák között: vagy az első helyezett kapja mindkettőt, vagy az első kettő helyezett egyaránt egy mandátumot szerez. Hogyan döntjük el, melyik legyen? A D’Hondt-formula, amit Dániában is használnak, erre lényegében azt mondja, hogy csak akkor kaphatja az első helyezett mindkét mandátumot, ha legalább kétszeresét szerezte a második helyezett szavazatainak. Az a “relatív kétharmad” nem egy gyakori helyzet valódi választásokon, így szinte mindig kiegyenlített a képviselet a két legnagyobb párt között (ami az jelenti, a rendszer relatíve a második helyezettnek kedvez).

Feröer esetében idén nem volt nagyon messze, hogy egy párt zsebelje be mindkét mandátumot a dán parlamentben. Annál érdekesebb, hogy mennyire máshogy szavaznak az ott lakók a dán és a feröeri választásokon. A kettő között csak 2 nap telt el... A dán választáson a feröeriek 75%-a vett részt (szemben a dánok 83%-val), míg a saját parlamentjükén 89%, de még ez se magyarázza ezt az eltérést.

Olaszország: népszavazás alkotmánymódosításról

Március 22–23-án zajlott a Meloni igazságügyi reformjairól tartott kétnapos népszavazás. A kérdés a dupla parlamenti kétharmad hiányában került a nép elé, egyszerű többség elég lett volna hozzá, érvényességi küszöb nélkül.

Az eredmény: 53% ‘nem’ szavazat, ami az első nagyobb botlás Meloni kormánya számára.

Svájc: országos népszavazások, 5+1 kérdésben

Ebből az első kettő és a plusz egy kérdés azért érdekesek, mert ugyanabba a témába tartoznak.

A készpénzhasználat jogának alkotmányba iktatásáról szóló népszavazási kezdeményezéssel szemben a kormány élt azzal a lehetőséggel, hogy alternatív megoldást javasolt. Ilyen esetben mindkettőről külön-külön szavaznak. Mindkettő esetében a szavazattöbbség mellett szükséges kantononként is a többség. Ha egyik sem megy át, marad a status quo. Ha csak az egyik vagy a másik megy át, akkor is egyértelmű a helyzet. Ebben az esetben a kormány javaslata nyert támogatást, az eredeti kezdeményezés nem.

Azonban lehetséges lenne az is, hogy mindkettőt elfogadják. Ebben az esetben nem azt nézik, hogy melyiket fogadták el nagyobb többséggel (a dupla követelmények miatt ezt nem is lenne olyan egyszerű), hanem ezért egyből felteszik a szubszidiárius kérdést, hogy a kettő közül melyiket választanák a szavazók.

Így mind a három kérdés két opciós (igen/nem), és lehet egymástól függetlenül dönteni benne (nem rangsorolt, stb.). A Condorcet-ciklusoknak (ha “kő-papír-olló” lenne) sincs jelentősége, mert ha csak az egyik kezdeményezés nyer, akkor irreleváns a szubszidiárius kérdés az eredményességre nézve.

Hollandia: önkormányzati választások

A holland önkormányzati választásokon gyakorlatilag teljesen arányos módszerrel választanak képviselőtestületeket, a 18-i eredményekkel kapcsolatban ajánlom a PolderPolitika összefoglalóját.

Franciaország: önkormányzati választások

A francia önkormányzati választások számos helyen izgalmas második fordulót jelentettek. Nem utolsó sorban Párizsban, ahol felmerült, hogy a nagyonbaloldal éppen elég szavazatot el tudna venni a baloldaltól, hogy a jobboldal győzzön. Ez végül nem következett be, a baloldali jelölt és lista kényelmes 10 százalékpontos előnnyel nyertek.

Egyébként a francia önkormányzati választások rendszere is megér egy misét. Itt is létezik az a fajta kétfordulós szavazás, amiben kettőnél többen is továbbjuthatnak. Így az egyfordulós szavazás hibáit sikerül újratermelni, ha a pártok nem egyeznek meg a két forduló között... Külön polgármesterválasztás nincs, de a győztes párt automatikusan megkapja a mandátumok 50%-át, a másik 50%-ot meg arányosan osztják ki a második forduló eredményei szerint. Szóval a győztesek tényleg kb. mindent visznek, az ellenzék csak dísznek van ott. Némi reform történt ezelőtt a választás előtt, például Párizsban immár külön szavazhatnak az emberek a városi közgyűlésre. Ugyanez a reform lépett érvénybe Marseilleben és Lyonban is (ahol szoros volt a verseny, 50,67%-kal nyerte a második fordulót a zöld jelölt). Korábban a városi közgyűlés a kerületi közgyűlések mandátumarányaiból állt össze, ami talán még a korábbi budapesti közgyűlési rendszernél is rosszabb rendszer volt. A bónusz immár a kerületekkel ellentétben “csak” 25%. Mellette a bónuszos vegyes rendszert egyre több kistelepülésen is bevezették (a magyarhoz hasonló “egyéni listás” rendszer helyett), nemi kvótákkal a listán, cserébe így egyre több helyen szűnt meg a szavazók számára a lehetőség, hogy szabadon szavazzanak több különböző párt jelöltjeire.

Németország: tartományi parlamentek és önkormányzatik

A baden-württembergi után (erről itt írtam részletesen) egy másik német tartomány is parlamentet választott. A választási rendszer vegyes arányos: a szavazók egy szavazólapon kettőt X-elnek, egyet egy helyi jelöltre, egyet egy tartományi pártlistára. A pártok arányát a parlament gyakorlatilag teljes egészében a második szavazat határozza meg, így egyéniben nem olyan fontos a taktikai szavazás. 52 egymandátumos egyéni kerület mellett minimum 49 listás mandátum van: ha kell az arányossághoz, többet adnak hozzá.

Bónusznak pedig idetettem még egy kicsit régebbi, március 8-i eredményt a München közelében található Rosenheim polgármesterválasztásáról, ahol a második fordulóban a bajor Mamdani, a 33 éves Erdogan győzött az inkumbens polgármesterrel szemben, akit történetesen (majdnem) Merznek hívnak. März(ius)... (bocsánat)

Leave a comment

A szűk értelemben vett “győzteskompenzáció”, a győztes jelöltek után járó töredékszavazatok szabálya önmagában is rengeteg félreértés és perspektívavesztés oka. Akit érdekel, hogy miért nem igaz, hogy magyar találmány lenne, vagy hogy “kompenzáció” lenne, de még az se, hogy feltétlenül a “győztes” profitál belőle, vagy akár az, hogy a szó önellentmondás, az ezeken a linkeken választ kaphat.

Ezúttal viszont két illusztrációval próbálok rávilágítani a következő választáson várható hatására ennek a szabálynak. Ezek nem pontos jóslatok, hanem csak a lényeget akarják átadni, a cél perspektívába helyezni a győztes-töredékszavazatok hatását. A kalkulációkat -hb- kényelmes és funkciókban bővelkedő mandátumkalkulátorával (voksadat.hu) végeztem, ami a 2024-es választási eredmények földrajzának kivetítését teszi lehetővé hipotetikus 2026-os eredményekre. A levélszavazatokat lenulláztam, hogy csak a belföldi eredményekre koncentrálva mutassam be a hatásokat (a levélszavazatok ehhez képest gyakorlatilag lineárisan tolják el pár mandátummal az eredményt), a DK-nak és az MKKP-nak adtam 2-2 százalékot és a Mi Hazánknak 6-ot.

A diagramok vízszintes tengelyén a kormánypárti szavazatelőny látható, így középen a 0 jelzi a szavazategyenlőséget és +20% a jobb szélen a kormánypárti lista +20 százalékpontos előnyét. Az első képen (oszlopok) az látható, hogy a “győzteskompenzáció” mennyi plusz mandátumot hoz a két nagy pártnak, ahhoz képest, mintha egyszerűen kiszednénk ezt a szabályt. Ezzel a “naív” ceteris paribus feltételezéssel szemben korábban írtam kritikát, de ez nem azt jelenti, hogy semmitmondók lennének ezek a számok. Úgy érdemes rá tekinteni, hogy ez inkább egy felső becslése annak, hogy mennyit hoznak valójában a győztes-töredékszavazatok.

Láthatjuk, hogy a győzteskompenzáción várhatóan csak (nettó) egy mandátum múlik szoros eredmény esetén, földcsuszamlások mellett (mindkét oldalon) 5-6 mandátum — 2022-ben is így volt. Azért nincs középen se 0, mert minden szcenárióban elvitt egy mandátumot a Mi Hazánktól a győzteskompenzáció (akik egyéni győzelmek hiányában mindenképp kimaradnak belőle), amit a két nagy egyike kaphat így meg. Az is kiolvasható, hogy a “győzteskompenzáció” jelenléte egy kicsit a Tiszának kedvez akkor, amikor övék a relatív szavazattöbbség, azaz minimálisan van tényleges “kompenzációs” hatása, amikor szükség lenne rá. De egyben az egyik legerősebb kritikája (véleményem szerint) a szabálynak az, hogy amikor szükség lenne rá, akkor elégtelen a győzteskompenzáció mennyisége. Ezzel szemben amikor a kormányzóképességhez aligha van bármi szükség többletmandátumokra, akkor a győztes töredékszavazatok bónuszt biztosítanak. Ha valóban győzteskompenzációt, vagy akár egyenesen győztespremizációt akarnánk a rendszerbe, akkor pont fordítva kellene hatnia: szoros eredmény esetén lehet indokoltabb garantálni vagy mérsékelten felnagyítani a győzelmet (egyrészt, hogy tényleg a “győztes” nyerjen — ez lenne a győzteskompenzáció — másrészt, hiszen ekkor állna fenn a “kormányzóképtelenség” veszélye nem? — ekkor jönne szóba a premizáció), nagyobb győzelmek esetén pedig tompítani kéne az aránytalanságot, mert az ilyen típusú rendszerben gyorsan eszkalálódna.

A második grafikon az aránytalanságot mutatja ugyanúgy a szavazatelőny függvényében. A rendszer relatíve arányos eredményt nyújtana szoros eredmény esetén — ekkor az aránytalanság nagyrészt a küszöb alatti pártok kiesése és a Mi Hazánk (csak listás mandátumokból álló) vesztesége lenne. (A Gallagher indexen 5-ös érték alatti zöld zóna az, ami kis aránytalanságot jelent, 5-10 között már mérsékelt, 10 fölött pedig én már jelentős aránytalanságról beszélek. Magyarországon a legkevésbé aránytalan eredmény 2006-ban volt 5,13-as indexszel, a legtöbb pedig 2014-ben és 1994-ben, akkor 16,18 és 17,8 magasságban voltak ezek a számok.) A szürke vonal viszont azt mutatja, hogy “győzteskompenzáció” nélkül is kb. ugyanolyan alakja lenne a görbének, és az aránytalanság 80%-a fennmaradna (a szélső értékeken akár több is, amint a pártok elkezdenék kijátszani a győztes-töredékszavazat nélküli rendszert). Ezzel a mai rendszer nagyjából félúton az árokrendszer (se győztes-, se vesztes töredékszavazatok) és a győzteskompenzáció nélküli verziója között. Az aránytalanság viszont nem minden, mert, ahogy fent említettem, a győzteskompenzáció szimpla eltörlése problémásabbá is teheti szoros eredményeknél az olyan helyzetet, amikor a kevesebb szavazatot szerző párt több mandátumot szerez.

A poszt célja nem az, hogy a “győzteskompenzációt” pozitív színben tüntesse fel, épp ellenkezőleg. Többek között pont az mutatja, hogy ezek a töredékszavazatok nem valódi győztes-’kompenzációs’ célt szolgálnak. Talán ennél is nagyobb elvi probléma, hogy a győzteskompenzáció Magyarországon használt formulája negatív szavazást visz a rendszerbe: töredékszavazati szinten privilegizálja a második helyezett jelöltre (sic!) leadott szavazatokat, amikor “duplán” számíthatnak: egyszer a jelölt pártjára töredékszavazatként és ezen felül eggyel csökkentik a győztes jelölt pártjának töredékszavazatait.

Viszont amilyen problémás ez az intézmény, legalább annyira problémás, ha egy leendő választási rendszer reformjának fő motívuma csupán a “győzteskompenzáció” eltörlése lenne az arányosítás nevében. A második grafikon számaiból például látszik, hogy ez jó esetben is megtartaná az aránytalanság 80%-át, ellenben további problémákat hozna magával, különösen kétfordulós rendszer esetén. Ha valóban arányos, vagy akár csak jelentősen arányosabb választási rendszert akarunk, akkor látni kell az erdőt, nem csak egy fát és a rendszerben sokkal mélyebb változtatásokat kellene tenni. Az ellenzéki pártok az elmúlt 15 évben nagyrészt (fő kivétel itt a KOM javaslat 2017-ből) nem ezt tették, hanem újra és újra leragadtak ott, hogy “kétfordulós” meg “győzteskompenzáció rossz”. Ennek legújabb inkarnációja a DK-féle törvényjavaslat volt, amit a héten söpört le a parlament igazságügyi bizottsága. Remélhetőleg a következő választási témájú javaslat, ami az Országgyűlés elé kerül, ennél inspiráltabb lesz, és amennyire lehet, mentes a mostani és a 2010-ig használt rendszer horgonyhatásától.

Ez a cikk eredetileg 2026. március 8-án jelent meg a Vox populi választási kalauz facebook oldalán.

Leave a comment

Kezdjük azzal, hogy a kétharmadot szerző Liberális Demokrata Párt (LDP) 1955 óta szinte folyamatosan kormányon van, csak két rövid időszakban nem volt ez így. (már a párt neve miatt is nekem erről mindig a dualizmus korának predomináns magyar pártja, a Szabadelvű párt jut eszembe). A mostanihoz hasonlóan erős eredményt 2012-ben szereztek, amikor másodszorra tértek vissza rövid ellenzéki szerep után, Shinzo Abe vezetésével. (most is tavalyi gyenge teljesítményük — a felsőházi választáson — után kaptak új lendületet).

Az első képen látható, hogy az idei eredményt a listás szavazatok csupán 36%-ával, de az egyéni szavazatoknak is csak kevesebb, mint 50%-ával érték el. Nem írtam el, az LDP egyéniben tényleg kb. 50%-kal erősebb szokott lenni, mint listán, szavazatarányban is, ez nem mind csak a győztes-mindent-visz elv torzítása — de nem is a szavazatok kétharmada persze.

A második képen az évszámok után első oszlopban látszik az egyes választások aránytalansági indexe (Gallagher), és 2012 a legmagasabb érték, azaz az volt idáig a legaránytalanabb választási eredmény. Kiszámolva a 2026-os választásra szintén 19 feletti értéket kapunk, vagyis ez a választás kb. ugyanolyan aránytalan eredményt adott. Összehasonlításként ugyanez az index Magyarországon a rekorder 2014-es választáson 17, 1994-ben pedig 16 magasságában volt. (egyébként az indexet maga Gallagher ilyen vegyes rendszereknél az egyéni és listás szavazatok összegéből számolja, aminek Magyarországon nincs nagy jelentősége, ezzel szemben láthatóan Japánban nem kicsi a különbség. A listás szavazatokhoz képest az aránytalanság majdnem 24-es, csak az egyéni szavazatokhoz képest viszont “csak” 16-os aránytalanságot jelent)

De miért adott ilyen aránytalan eredményt a japán rendszer? Nagyon hasonló okokból, mint a magyar, mert elég hasonló a kettő. De míg Magyarországon az egyéni mandátumok aránya 53%, Japánban 62%. Magyarországon országos listás kerület van, Japánban több regionális. Magyarországon töredékszavazatok is vannak, Japánban csak árokrendszer. Ez a 3 tényező mind azt jelenti, hogy absztrakt értelemben a japán rendszer már aránytalanabb. A mechanikus hatásokon felül természetesen a gyakorlatban meghatározó jelentőségű maga a pártstruktúra és a jelölési stratégiák (amire a rendszer visszahat, itt lehet elmélkedni a magyar töredékszavazati és a japán tiszta árokrendszer hatásai kapcsán), és a választási földrajz (pl. a malapportionment mértéke Japánban bizony “még” a magyarországinál is nagyobb).

Ezen a képen látható regionális választókerületi térképen minden körzet zöld: a Liberális Demokrata Párt (LDP) mindehol első helyen végzett a szavazatszám szerint. Ha viszont megnézzük a kiosztott listás mandátumokat (a színes körök), látjuk, hogy nem mindenhol ők szerezték a legtöbb, pl. Tokióban 5 kék és csak 3 (sötét)zöld mandátumot látunk. Hogy lehet ez?

Nem azért van így mert a japán rendszer kompenzációs lenne. Nem, a japán rendszer a mandátumok pártok közötti elosztása szerint abszolút egy árokrendszer: az egyéni és a listás ágak közt semmilyen alapesetben kapcsolat nincsen (semmi töredékszavazat, mandátumkompenzáció...). A listás ágon választókerületenként a D’Hondt módszer pedig semmiképp sem adna több mandátumot egy kisebb pártnak, mint egy nagyobbnak. Mégis ez történt, ugyanis az LDP egyszerűen kifogyott a jelöltekből.

Magyarországról nézve újdonság lehet, hogy sok (ha nem legtöbb) országban egy listás választókerületben csak annyi név lehet a listán, ahány betölthető mandátum, nem több. Ennek a gyakorlati jelentősége normál esetben nem olyan nagy, hiszen ritkán szoktak 100% fölötti eredménnyel végezni pártok, de talán elmondhatjuk, hogy egy tipikus listás arányos rendszerben az 50%-os eredmény is nagyon magas (márpedig akkor dupla annyi jelölt van a listán, mint amennyi mandátumot a párt kap, nehéz lenne kifogyni). Hacsak egy párt nem tudatosan indít túl kevés jelöltet, vagy esetleg egy jelöltet több listára (pl. több választókerületben, vagy több pártnál) is feltesznek (ha a szabályok engedik...), nem szoktak kifogyni a jelöltekből a pártok (volt már rá példa azért). De Japánban vegyes rendszer van, ami picit megbonyolítja a dolgokat.

Ahogy azt a választás előtt írtam, a mandátumok többségét egymandátumos egyéni kerületekben osztják ki, de nincs akadálya, hogy a pártok a listákra is rátegyék az egyéni jelöltjeiket. Ehhez ugyan kapcsolódnak extra szabályok, amit korábban részleteztem, de itt nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy eleve nem lehet minden egyéni jelöltet listán is jelölni, hiszen nincs rá hely. Viszont a győztes egyéni jelöltek nem szerezhetnek listás helyeket (hiszen senkinek nem lehet két mandátuma, két széke a parlamentben). Így ha egy párt túl sok győztes egyéni jelöltet tesz a listájára, akkor olyan helyzetben találhatja magát, hogy nem marad elég listás jelölt aki felvehetné a mandátumokat, amikre a párt jogosult. Utólag már nem lehet új neveket hozzádni a listához, de ezek a mandátumok üresen se marad(hat)nak, hanem a többi párt között a D’Hondt módszert folytatva elosztják őket.

Tegnap az LDP akkorát nyert egyéni ágon, hogy 14 (!) mandátumot bukott el ezen. Ebből úgy látszik, hogy ők se számítottak erre a kétharmadra.

Most, hogy megmagyaráztam, hogy az a 2/3 amúgy nem 2/3 (mint ahogy nemrég valaki oly bölcsen a magyar kontextusban is megtette), nézzük röviden, mire jó Japánban egy 2/3. Arra mindenképpen, hogy törvényeket átnyomjanak, ugyanis egy alsóházi kétharmad erősebb, mint a felsőház (ahol az LDP még koalícióban is kisebbségben van). Alkotmánymódosításra viszont nem elég, mert ahhoz felsőházi kétharmad (+ egy népszavazás) is kell. Bár most természetesen felerősödtek az alkotmánymódosítást követelő hangok, érdemes megjegyezni, hogy hiába volt predomináns párt kb. 70 éven az LDP, az alkotmányt egyszer sem módosították. Helyette — hogy is mondják? — “jogászkodtak”.

Még egy dolgot felvetnék ebben a témában: az aránytalanságokat mutató táblázatban látható egy nagy ugrás 1993 után. Ez “egész véletlenül” pont azután van, miután az LDP először kapott ki választáson, majd (kb. kétpártilag a nyertes párttal konszenzussal) átírták a választási rendszert a mostanira. Azelőtt egy jóval arányosabb többmandátumos egyéni konstrukciót (SNTV) használtak, aminek lecserélésére az indok az volt, hogy a pártokat erősítsék, legyen egy robusztus kétpártrendszer, a partikuláris helyi érdekek és személyes politika helyett szóljon országos programokról a politika és csökkenjen a korrupció. (igen, ennek ellenére marad majdnem a helyek kétharmada egyéni, de immár egymandátumos körzetekben) Nos, a siker, amennyire látni, felemás lett: valahogy több, mint 30 év után továbbra sincs kétpártrendszer, maradt a predomináns párt rendszere, és ha a korrupció csökkent is, nem nagyon mutatták ki, hogy ez annyira az egyénik reformjához köthető - sőt, a rendszer bevezetés után a korábbi hálózatok újraszerveződtek az új határok mentén. (ebben az utolsó témában nem vagyok szakértő, nincs nagy rálátásom, ezért ezt a kommentárt mindenki kezelje több szkepticizmussal)

Érdemes elgondolkodni, hogy az ilyen típusú rendszer valóban a kétpártrendszer felé húz-e, vagy inkább a domináns párti rendszerhez? Hiszen a Magyarországon sokan mondják (nem ok nélkül), hogy ez egy “kétpártrendszerre tervezett rendszer” és ez a jósolt végkifejlet most jobban megvalósulni látszik, mint valaha. De a billenékenység egyes országok földrajza és a pártrendszer szilárdsága miatt más lehet, így nem vetnék rá mérget, hogy ez a fajta rendszer (mind ahogy többek között Japán példája is intő jel), nem inkább egy domináns pártot tud könnyebben hatalomban tartani, minthogy egy kétpárti váltógazdaság alakuljon ki. A kétpártiság ellen hathatnak az ösztönzők a fragmentációra (listás ág), a választási földrajz és akár a választók elvárásai.

Leave a comment

Az általános parlamenti választások során csak képviselőházat (annak egészét, szemben a felsőházzal) választják meg, ez alapesetben 4 évente történik.

A választáson részvétel nem kötelező, a választójog alsó korhatára pedig 2016 óta 18 év (20 helyett).

A képviselőház tagjait (összesen: 465 képviselő) árokrendszerben választják: 289 képviselőt egyfordulós, egy X-es relatív többségi szavazással egymandátumos körzetekben, 176 képviselőt pedig többmandátumos körzetekben arányos képviseleti rendszerben, D'Hondt módszerrel. Ez a rendszer így "vegyes többségi" (vegyes aránytalan) képviseletet nyújt, a magyarországi rendszerhez hasonlóan az egyéni kerületek dominánsak az eredmény szempontjából. Jogi választási küszöb viszont nincsen, a természetes küszöböt az adott körzet mandátumainak száma és D'Hondt formula mellett a választási eredmények határozzák meg.

Az egyéni jelöltek szerepelhetnek pártlistán is. Mivel a csak pártlistákon szereplő jelöltekre nem lehet közvetlenül szavazni, ilyen szempontból a rendszer zárt listás lenne, de mégsem teljesen az: valamennyi szerepe van ugyanis az egyéniben is induló jelöltek elért eredményének, ami alapján előrébb kerülhetnek a listán, vagy akár ki is eshetnek a listáról - hasonló elv érvényesült(t) egyes német tartományok "best losers" típusú vegyes arányos rendszereiben. Ez a "Sekihairitsu" rendszer, ami valami olyasmit jelenthet, hogy "vesztes/győztes-szavazatarány szabály", ez a hagyományos árokrendszerhez képest ad egyfajta kapcsolatot a két ág közé. Az előfeltétele viszont az, hogy eleve mindkét ágon lehet valaki jelölt, ami önmagában már egy kapcsolatot jelent, mivel az egyéniben mandátumot szerző jelöltet listán át kell ugrani.

Ha egy jelölt csak egyéniben indul, akkor a körzetben nyernie kell ahhoz, hogy mandátumot szerezzen. Ha viszont a (régióban) listán is szerepel, akkor mindegy, hogy a listán milyen helyen szerepel, mert minden olyan listás jelölthöz képest előrébb juthat mandátumhoz, aki egyéniben nem indul. Ha egyéniben nyer, akkor a listás elosztásnál a nevét átugorják, és a soron következő listás jelölt kapja azt a listás mandátumot, ami az övé lenne. Ha viszont egyéniben veszít, akkor megnézik, hogy relatíve milyen közel volt a szavazatszáma a győzteshez, pl. ha 42%-kal veszített 43% ellen, akkor 97,67%-os a "pontszáma". A vesztes jelöltek a teljesítményüknek megfelelő sorrendben kaphatnak mandátumot a párt által szerzett arányos képviselői helyek erejéig. A 10%-ot el nem érő jelöltek azonban egyáltalán nem szerezhetnek listáról mandátumot. Így a csak listán induló jelöltet akár az összes egyéniben is induló listás jelölt beelőzheti, nincsen garantált bejutó helyük. Látható, hogy azoknak az egyéni jelölteknek, akik nem bízhatnak a győzelemben, is érdekében állhat "teperni", hiszen a (győzteshez képest relatív) teljesítményüktől függ a listás mandátumuk. A csak listás jelölteknek is érdeke, hogy minél több (akár a listán mögöttük álló) listás jelölt legyen egyéni győztes, hiszen minél több "dupla jelölt" szerez egyéni mandátumot, annál biztosabb az ő listás bejutásuk.

Leave a comment

Tavalyi írás a felsőházi választások rendszeréről:

Határon túli listás választókerület(ek)

A külhoni egyéni választókerület(ek) lehetősége mellett a külhoni listás kerület létrehozása is egy lehetséges alternatíva. A jelenlegihez hasonló vegyes rendszerben egyébként a kettő nem is zárja ki egymást. Mégis célszerű inkább vagy az egyikben, vagy a másikban gondolkodni, mivel akkor lehet a kevés mandátumot valóban reprezentatív módon elosztani. Ha a belföldieknek nominálisan “két szavazata” van és a külhoniaknak “csak egy”, az még nem kell, hogy a képviseletük súlyát is feleakkorában (vagy mint most, még kevesebben) határozza meg. Ez még továbbra sem tiszta egyenlő választójogot jelent, de adott esetben lehet azt mondani, hogy a differenciált képviselet igénye indokolja ezt az eltérést az egyenlőségtől, a megfelelő mandátumarányok pedig minimalizálják azt (= a képviselet súlyban kb. egyenlő, jellegben más).

A határon túli listás választókerület abban különbözik a külhoniak jelenlegi (országos) listás szavazatától, hogy dedikált képviseletet jelentene. Az egyéni kerületekhez hasonlóan azonosítható lenne, hogy melyik képviselőket választották a külhoniak. A listás választókerület egyébként még nem zárja ki automatikusan, hogy független jelöltek is indulhassanak. Viszont azon túl, a listás kerület listás indulókat ösztönözne leginkább, itt is felmerül újra kérdésként, hogy belföldi pártokat, vagy kifejezetten külhoniakat képviselő pártokat szeretnénk elsősorban látni itt versenyezni. Mindkettő mellett szólhatnak érvek. A belföldi pártok kizárólagossága, mint egy végletes opció azt a választástechnikai pluszlehetőséget tartogatja magában, hogy ebben az esetben lehetőség nyílna mandátumkompenzációra, azaz megoldható lehet akár az is, hogy a parlament pártviszonyairól kizárólag a belföldi szavazatok döntsenek.

Hogy nézhetne(k) ki a határon túli listás választókerület(ek)?

Az első kérdés, hogy hány mandátumot jelentsenek összesen. Horvátországban volt korábban egy olyan megoldás (amit azóta eltöröltek és 3-ban fixálták a külhoni kerület mandátumait), ami szerint kifejezetten az összes szavazathoz képest arányosan határozzák meg a határon túli kerületben kiosztható mandátumok számát. Ez akár követendő lehet, a korábbi választási eredmények szerint pedig kb. 10 mandátumot jelentene. A dilemma csupán annyi, hogy így a parlament összlétszáma lesz egy kicsit flexibilis, vagy a parlament létszáma a fix és a belföldi listás választókerület(ek) magnitúdója kell, hogy rugalmas legyen. Ellenben bármilyen megoldás, aminek eredményeképp a határon túli szavazatok többet érnek, mint a belföldiek, nagy felháborodást okozna + vélhetően alkotmányellenes is lenne.

Akár arányos, akár fix mértékű (pl. 10-nél kevesebb) mandátum járna a határon túliaknak, a következő kérdés, hogy hány választókerület legyen. Ideológiailag akkor lehet legjobban reprezentálni a szavazókat (arányos formulát adottnak véve), ha csak egy, minél több mandátumos kerület van. De cél lehet földrajzilag is differenciált képviseletet is, a világ különböző szegletein elő magyaroknak különböző képviselők biztosításával.

• Portugáliában a két választókerület van: európai és európán kívüli

• Olaszországban négy: Európa, Észak-Amerika, Dél-Amerika és a világ többi része

• Romániában, Görögországban és Horvátországban csak egy

Magyarországra egy alternatív opció lehet például a következő: kettős állampolgárságot tiltó országok számára egy kerület, a (többi) határos országok számára egy másik kerület és a világ többi részén elők számára is egy kerület. A kerületek mandátumszámát lehetőleg a népesség vagy a szavazatszámokhoz arányosan, vagy attól esetleg kicsit a kisebb lélekszámú kerületek javára eltérve lenne érdemes megállapítani.

A listás arányos választókerület(ek)ben a sima (az önkormányzati választási rendszerből is ismert) Sainte-Lague módszer tudná garantálni a nagyfokú arányosságot a pártok közötti mandátumelosztásnál. A zárt listás szavazás helyett érdemes lenne nyílt listásban gondolkodni, hogy a választók legalább egy preferenciaszavazatot adhassanak a kedvenc jelöltjüknek.

Egységes szavazás

Végül van egy olyan lehetőség is, hogy teljesen megkülönböztetés nélkül szavazhasson minden állampolgár határon innen és túl. Jelenleg természetesen nem ez a helyzet, és ha a mostani rendszerben akarnánk ezt megvalósítani, ez határon túli egymandátumos egyéni választókerületek kialakítását jelentené. Ez az egyenlőségen felül még annyiban is előrelépés lenne, hogy dedikált képviselői lennének a határon túli állampolgároknak. Mégis, a jelenlegi választási rendszer visszásságaira mutatna rá ez a megoldás, ugyanis az eddigi szavazati arányok fennmaradásával az egyéni mandátumokon felül rengeteg “győzteskompenzációs” szavazatot hozna még a kormánypártoknak ez a megoldás. Ugyan nem lenne teljesen pontos azt mondani, hogy a határon túliak túlnyomó része így gyakorlatilag 2 helyett 3 szavazattal rendelkezne, de az önmagában is problémás konkrét “győzteskompenzációs” formula egyik problémáját tekintve ez nem lenne teljesen légbőlkapott értelmezés sem.

Az elméletileg egységes választójog a gyakorlatban is sokkal egyértelműbben az egyenlőséget tudná szolgálni egy arányos (akár vegyes arányos) rendszer keretében. A rendszer részleteitől függően gyakorlatilag már a teljesen egységes és egyenlő választójogot jelenti akár az egy külön választókerület megoldása is, feltéve, ha annak magnitúdója arányos a választók (nem a választópolgárok!) létszámához és a szavazási formula is országos szinten egységes.

A legteljesebb egyenlőség viszont lenne, ha nem is lenne külön választókerület a határon túliaknak, hanem minden állampolgár egyetlen választókerületben választ arányos képviselettel Országgyűlést. Ezzel a megoldással viszont elveszik a specializált, dedikált képviselet garanciája. Úgy lehetne mégis visszacsempészni a rendszerbe, ha a küszöb és a jelölési szabályok például kedvezőek lennének határon túliak érdekeit képviselő pártok vagy jelöltek indulására. Alternatíva még esetleg a zárt vagy nyílt listás szavazás keretein belül speciális szabályok előírása, amivel a pártok kötelesek lennének megnevezni a határon túliak képviseletére jelölt személyeket a listákon (például kvóta).

Leave a comment