Az arányos választási rendszer ellen gyakori érv, hogy “túl sok hatalmat ad a kispártoknak”. Ugyan nem csak arányos rendszerekben fordulhat elő olyan helyzet, ahol ez felmerül, sőt az 1990-2010 közötti Magyarország egy jó ellenpélda, de fogadjuk el az érvelés kedvéért, hogy az alap probléma valami ilyesmi: egy párt a szavazatok 48%-át szerezte p. 47%-os fő ellenfelével szemben, de egyedül nem tud kormányt alakítani, szüksége van pl. egy 5%-os párt támogatására.
Az intuíciót, hogy ez problémás, matematikailag is alá lehet támasztani. Az ún. Banzhaf power index azt mondja meg, hogy egy pártnak mennyi a tiszta matematikai “ereje” a lehetséges koalíciók szempontjából, azalapján, hogy az összes lehetséges (többségi) koalíció között mennyiben szükséges a jelenléte. Ha például van egy 51%-os párt, akkor az ő ereje 100%, mert senki más nem tud ellene többséget alkotni, az egyetlen lehetséges “koalícióhoz” pedig rá mindig szükség van. Ha van egy 48%-os, egy 47%-, egy 4%- és egy 1%-os párt, akkor az 1%-os párt ereje 0, hiszen semmilyen koalícióhoz nincsen rá szükség Viszont a 4%-os párt ereje relatíve ugyanúgy 33%, mint a két nagy párté. Miért? Azért, mert mind a 3 párt a lehetséges többségi koalíciókból ugyanúgy 2-ben kulcsszereplő. Így a 4-5%-os párt a fenti példákban matematikailag is “erején felül üt” (szép magyarosan…).
Természetesen ez a matek nem veszi figyelembe a politikai dimenziót, azaz, hogy nem minden párt minden másikkal lépne ugyanolyan szívesen koalícióra. A gyakorlatban akár úgy tűnhet, hogy egy kis párt tényleg zsarolópozícióban van, mert eleve csak egy koalíció jöhet szóba ideológiai alapon. De ne felejtsük azért el, hogy ugyanúgy a politikai valóság limitálhatja, hogy mennyit követelhet realisztikusan a kis párt. Politikai szinten a felelősség kérdése érdekes még: miért vesszük adottnak, hogy a kis párt felelőssége méretéhez illően viselkedni, de nem vesszük figyelembe, hogy ilyen esetben ott van a két nagy párt, akik lazán összefoghatnak a kispárt ellen.
Visszatérve az arányos képviselethez: mit gondoljunk erről az ellenérvről? Azt gondolom, hogy van egy jó magja, de ha végiggondoljuk, már nem olyan meggyőző. Ugyanis ez a probléma nem annyira az arányos rendszerek sajátja, hanem az olyan rendszereké, amelyek hajlamosabbak egy-egy nagyobb, győztesnek tekinthető pártot kihozni, akiket 1-2 kispárt tud “zsarolni”. Viszont minél arányosabb a képviselet, annál esélyesebb, hogy nem 3-4 párt, hanem több lesz a parlamentben, így a lehetséges koalíció-konfigurációk száma is gyorsan nő. Ezzel együtt minden párt Banzhaf ereje kezd konvergálni a szavazatarányához, sőt, általában azért jellemzőbb, hogy a nagyobb pártok azok, akik nélkül nem igazán lehet koalíciót alkotni. Ha behozzuk a politikai realitásokat a számításba, akkor pedig méginkább.
Az egyik lehetséges megoldás pont az, hogy nem a kispártokat próbáljuk kiszorítani, hanem egy úgymond “egészségesebb” (természetesebb?) pártrendszer kialakulását próbáljuk ösztönözni, ahol nem 1-2 nagy és 1-2 kicsi, hanem pár nagy, több közepes és még több kicsi párt képviselteti magát (arányosan) a parlamentben. Így a nagyok válogathatnak a koalíciós partnerek között és egy-egy kicsi párt befolyása kisebb lesz. Ha a kormányalakítás és fennmaradás kérdését kiemelten fontosnak tartjuk, akkor pedig behozhatjuk a negatív parlamentarizmus és a konstruktív bizalmatlansági indítvány kérdését is.
Egy másik lehetőség, ami gyakorlatilag hasonló elven alapszik, hogy a pártkohéziót próbáljuk lazítani. Ha minden párt minden képviselője mindig együtt szavaz, akkor könnyebb gridlockba kerülni, míg ha vannak átszavazók, akkor könnyebben össze lehet hozni többséget ügyek mentén. (Természetesen ennek is meglehetnek a maga hátrányai…)
Összességében a problémafelvetés jogos, de a téma komplex. Érdemes nem binárisan gondolkodni erről, mert talán pont nem az arányosabb, hanem a félig arányos rendszerekben válik legszembetűnőbbé a konkrét probléma, pl. az 1990 és 2010 közöti magyar rendszerben (a képen a 2022-es országgyűlési választás eredménye). Mindenképp az alternatívák tükrében kell mérlegelni ezt a problémát is. Vissza is dobom a következő a kérdésekkel:
Mennyire jelent problémát, ha a kis pártok támogatottságuk által nem indokolt erőt tudnak képviselni a parlamentben?
Számít-e, hogy a kérdéses kispártal való kompromisszum kényszere centrális, vagy szélsőséges irányba húzza a kormánykoalíciót?
Számít-e, hogy a koalíciós nagy és kis pártok mondjuk az ügyek 50%-ában, vagy 90%-ában értenek egyet alapból (és a maradékban megy a vita, esetleg a zsarolás)?
Van-e a második legnagyobb pártnak felelőssége, elvárható-e a nagykoalíció?
Hogyan tekintsünk erre a problémára a választási rendszer tervezésénél?