Bangladesben 2024 júliusán forradalom tört ki, most egy hónap múlva pedig választás jön. Az ország eddig egykamarás parlamentjének megválasztására továbbra is gyakorlatilag csak egy X-es (egyfordulós) szavazást használnak egymandátumos kerületekben. Nem meglepő módon ez a kompetitívebb választásokon is nagyon torz eredményeket hozott, így a tavalyi események közepette sokan követelték az arányos képviselet bevezetését. Ez azonban még várat magára.
A választással együtt azonban tartanak egy népszavazást is arról, hogy új alkotmányt fogadjanak el a 2024 júliusi sokpárti politikai deklaráció végrehajtása érdekében. Sheikh Hasina miniszterelnök 15 éves autokratikus uralma után a deklaráció olyan reformokat tartalmaz, mint decentralizáció, a bíróságok függetlenségének erősítése és a miniszterelnöki ciklusok számának (!) korlátozása. Ezzel együtt a kétkamarás parlament bevezetéséről is döntenek a választók, úgy, hogy a 350 fős nemzetgyűlés kb. a mostani egykamarás parlament szerepét és választási rendszerét örökölné, a 105 fős szenátust pedig arányos képviselettel választanák.
Az alsóház rendszere a szimpla FPTP-nél annyival bonyolultabb, hogy dupla női kvóta is lenne, egyrészt az indulók számára nézve 7%, másrészt a 300 közvetlenül választott képviselő mellett maradna az 50 nők számára fenntartott mandátum. Ez utóbbi kis magyarázatra szorul, mert bár számos országban van ilyen, Európában elég ismeretlen intézmény. Ezeket a mandátumokat technikailag arányos módszerrel osztják ki, vagy akár egyfajta vegyes rendszerről is beszélhetnénk, de sokszor nem tekintik annak. Ugyanis nemcsak nem lehet közvetlenül szavazni erről az 50 mandátumról, de nem is a szavazatok, hanem a már megszerzett mandátumok arányában osztják el ezeket a pártok között. Ez olyan, mintha a magyar Országgyűlésben 123 képviselő ülne, 106 egyéni választókerületből, 17 pedig nők számára fenntartott hely lenne és a 106 egyéni mandátum alapján osztanák el őket a pártok között. Vagyis ehhez képest a “győzteskompenzáció”, sőt még az árokrendszer is komoly kompenzáció, míg ez a rendszer teljes mértékben fenntartja (nemcsak abszolúte, hanem relatíve is) az aránytalanságokat. Bangladesben az 50 helyet előbb a pártok szerint osztották el arányosan, majd a pártok javaslatai szerint töltötték fel (a választás után). Itt volt egy olyan szabály, ha egy párt túl kevés jelöltet tesz a listára, akkor azon a többi párt osztozhat, ha viszont túl sokat, a képviselők szavazhatnak arról, hogy kik töltsék be a helyeket. Ez egyébként a szintén arányos egyéni átvihető szavazat (STV) rendszerében történt volna, de ennek a bonyodalmait a pártok idáig mindig megspórolták azzal, hogy nem jelöltek a szükségesnél több személyt.
A felsőház terv szerint úgy néz ki, hogy száz főt választanak “közvetlenül”, ötöt pedig a köztársasági elnök jelölne “marginalizált csoportokból”. A 100 főnél már tényleges arányos képviselet a terv, azonban nem külön szavazatok alapján, hanem az alsóházi választás szavazataival arányosan. Ezzel nyilván az a probléma, hogy az alsóházi választáson taktikázni “kell”, így a felsőházi eredmény sem fogja feltétlenül jól tükrözni a választók akaratát. Viszont legalább arányos, 1%-os jogi küszöbbel (100 mandátum esetén ezt mondhatjuk logikusnak is).
De mi lenne a szerepe ennek a felsőháznak? Úgy tűnik nem sok. A törvényhozásban inkább csak konzultatív szerepe lenne, észrevételezhet, legfeljebb lassíthat, de ezt se minden törvény tekintetében. Az alkotmánymódosításban viszont vétójoga lenne, méghozzá egyszerű többséggel. Ez legalább egy fék lehet az egyébként szinte korlátlan kétharmados (alsóház) hatalommal szemben.
A reformjavaslat messze elmarad attól, amit többen követeltek: hogy mindkét ház legyen arányos, továbbá egyes szakértői javaslatok félparlamentáris modelljétől. Ez utóbbira sem került sor, és ez egy kihagyott lehetőség.
Mi az a félparlamentáris rendszer?
Ez biztosan magyarázatra szorul, mert sajnos nem eléggé ismert. A félparlamentáris kormányforma egy olyan struktúra, amiben a parlamentnek csak az egyik háza (vagy akár egy bizottsága) felé tartozik politikai felelősséggel a kormány (a végrehajtó ág), de a másik ház is teljes jogú törvényhozó. Mire jó ez? Arra, hogy a klasszikus parlamentarizmussal szemben, amiben vagy mindkét ház felé, vagy csak a jóval erősebb felé felelős a kormány, sokkal jobban megvalósul a hatalmi ágak szétválasztása.
Erről mindenképp írok majd részletesebben, mert véleményem szerint ez talán a legideálisabb kormányformák egyike. A parlamentarizmussal a legfőbb probléma a hatalmi ágak szétválasztásának hiánya, ami aránytalan választási rendszerrel kombinálva végzetes lehet, a hatalommegosztás teljesen elveszhet. Az elnöki rendszerben az egyik legjobb dolog a hatalmi ágak rendes elválasztása, de sajnos a klasszikus modellje hajlamos egy személybe koncentrálni az egész végrehajtó hatalmat. Ráadásul ezt visszahívás lehetősége nélkül, csak olyan sebtapasz-szintű kiegészítésekkel, mint a ciklus limitek. A félparlamentáris rendszer (szemben a talán az elnökinél is problémásabb félelnöki rendszerekkel) viszont biztosítja, hogy legalább a törvényhozás fele (és annak választása) nem arról szól, hogy ki legyen a miniszterelnök, így tényleges ellensúly lehet. Így a félparlamentáris modellben adja magát, hogy ha az alsóház (a kormány háza) aránytalan is (a kormány “stabilitásának” nagy híveinek kiengesztelésére), egy törvényhozásban egyenrangú felsőházban az arányos képviselet nem probléma, hiszen ez a ház nem buktathatja meg a kormányt, tisztán ‘co-legislator’.
A félparlamentáris rendszer az ideáltípusához közelítően kevés helyen létezik, sajnos történelmileg inkább véletlenszerű, mint szabályszerű volt a kialakulása (szemben a parlamentáris és elnöki rendszerekkel, amik “szerencsétlenül egyszerűek”), de Japán és Ausztrália környékén érdemes ezt keresni. És esetleg tanulni belőlük, úgyhogy majd én is írok róla bővebben.