Egyetlen nem átvihető szavazat (SNTV)
Ha egyszerre több győztest választunk, de “mindenkinek csak egy szavazatot adunk”, azaz csak egyetlen jelölt neve mellett lehet X-elni, ezt nevezzük egyetlen nem átvihető szavazatnak (single non-transferable vote, SNTV). Ez egy nagyon egyszerű szavazási módszer, hiszen csak meg kell számolni kik kapták a legtöbb szavazatot, és ha pl. 3 képviselőt keresünk, akkor a 3 legtöbb szavazatot szerző jelöltet hirdetjük ki győztesnek. Továbbá, ez látszólag egy "többségi" rendszer, olyan, mint az egyfordulós, egy X-es relatív többségi szavazás egy győztesre. De valójában az egy X-es szavazás kiterjesztése több győztesre az, ha annyit lehet X-elni, ahány győztest várunk, tehát pl. 3 képviselő egyidejű megválasztásakor 3 X-es lenne a szavazás. Ez a blokkszavazás, ami nagyon más hatású lehet, mint az egyetlen nem átvihető szavazat, írtam is róla külön.
Az egyetlen nem átvihető szavazat a blokkszavazással ellentétben nem győztes-mindent-visz típusú rendszer, hanem inkább “félarányos” képviseletet nyújt, a kisebbségeknek is nagyon jó esélyt ad mandátumszerzésre, sőt, akár kicsit feléjük is torzíthat a rendszer. Nézzük meg, hogyan működik, és hogy miért nevezzük kifejezetten egyetlen "nem átvihető" szavazatnak.
Az első képen egy fiktív választás szerepel, pontosan ugyanazokkal az erőviszonyokkal, mint korábban a blokkszavazásos, korlátozott blokkszavazásos és pártlistás blokkszavazásos példámban. Két nagy párt, egy kisebb párt (aminek szavazói inkább a nagyobb párt közül a kisebbet kedvelik), 1/24 független. Először tegyük fel, hogy minden párt egy jelöltet indít, hiszen mindenki csak egy jelölt mellett X-elhet. Látjuk, hogy mindhárom párt egy-egy képviselőt szerezne a hárommandátumos körzetben, ami nagyon szép és diverz, de felveti a kérdést, hogy a legnagyobb, 50% körüli párt miért szerze ugyanannyit, mint a 17%-os párt? Nem csak az igazságossággal kapcsolatban mozgatja meg az agyunkat a példa, hanem az is felmerül, hogy mit tenne pl. a legnagyobb párt ebben a helyzetben? Övék majdnem a szavazatok fele, de csak a mandátumok harmada: nem tudnának-e valamit tenni? (a megoldás a következő bekezdésben, úgyhogy ha egyedül akarod kitalálni, addig ne olvasd tovább)
Ha arra gondoltál, hogy több jelöltet kellene indítani, akkor jó úton jársz, de ez még nem feltétlenül elég. Lásd a második képet, ahol a piros párt elindít egy második jelöltet, de az eredeti jelölt úgy tűnik túlnyomóan népszerűbb nála, ezért nem tud labdába rúgni. Oké, a példában ennek a második jelöltnek elég lenne beelőzni a zöldet, de mi van, ha a kék és a zöld között is kiegyenlítettebb az állás? Ha piros párt két mandátumra lő, nekik mindenképpen érdekük, hogy a két jelöltjük között minél egyenlőbben oszoljanak meg a szavazatok, hiszen mit sem ér, ha az egyikük nagyot nyer: csak az a lényeg, hogy mindketten nyerjenek. A megoldás, amit itt mutatok elsőre úgy tűnhet, mintha tisztán elméleti lenne, de előre szólok, nem az, Japánban, ahol jó ideig így választották a parlamentet, teljesen bevett taktika volt, főleg a legnagyobb párttól.
Ha az adott választókerületet körzetekre osztják, pl. irányítószámok szerint (ezek nem választókerületek lesznek, ezek a körzetek csak a párt kampánystratégiájában jelennek meg!), és a párt a különböző kerületekben más-más jelöltek mellett kampányol, pl. úgy szórólapozik, hogy “ha a piros pártot szeretnéd, és 0000 az irányítószámod, szavazz X-re!”. Így a piros párt garantálhat magának két helyet, miután az elsőt elviszi a kék. (harmadik kép) Természetesen, ha a kék és a zöld összefognak, ugyanezzel a stratégiával visszaszerezhetnek egy mandátumot, ezáltal a nagyobb koalíciójuknak a kerületi mandátumok többségét is visszaszereznék.
Azt is sejthetjük, hogy a példában a piros racionálisan nem fog 3 mandátumot becélozni. 2-t reálisan szerezhet, de arra nincs elég szavazata, hogy a kéket 3 jelölttel beelőzze, így a győztes nem fog mindent vinni, az biztos (vö: blokkszavazás, illetve gondolkodós kérdés otthonra: mekkora %-nyi piros szavazat mellett reális, hogy a győztes mindent vihet, ha akarja?). Más helyzetben kifejezetten visszaüthet, ha egy nagy párt túl sokat akar markolni ebben a rendszerben. Ez elsőre talán nem egyértelmű, de amellett, hogy az SNTV láthatóan néha a kis pártoknak tud kedvezni, ha a nagy pártok és szavazóik tökéletesen koordinálnak, akkor valójában a D’Hondt módszer szerinti mandátumelosztást tudják reprodukálni.* Hogy mi az a D’Hondt-módszer és hogy működik? Erről is írtam nemrég.
Az egyetlen nem átvihető szavazatot elsősorban azért nevezzük kifejezetten nem átvihetőnek, mert van átvihető szavazat is (transferable vote). Erről majd legközelebb írok, de annyit előre elárulok, hogy az átvihető (rangsorolt) szavazat azt törekszik megoldani, amit itt még trükkökkel kellett: koordináció, visszalépés, taktikai szavazás stb.. A single transferable vote (STV) mind az “esélytelen” jelöltekre leadott elveszett szavazatokat, mind a sikeres jelöltekre leadott többletszavazatokat (győzteskompenzáció, gasp!) automatikusan figyelembe veszi a szavazók akarata szerint. Stay tuned!
*A példában, amikor a kék és a zöld összefognak, ott már őket pont emiatt egy pártnak kell tekinteni, vagyis ez nem mond ellent annak, amit írtam arról, hogy a D’Hondt-nak felelne meg az eloszlás!
SNTV Japánban
A 248 tagú Tanácsosok Házának felére írnak ki választást 3 évente, a mandátumok így 6 évre szólnak. Ezen a választáson így 124(+1, egyfajta speciális előrehozott választás miatt) mandátumról döntenek. Ebből 50 mandátumot országos listáról osztanak ki, D'Hondt módszerrel (küszöb nélkül), 74(+1)-et pedig többmandátumos egyéni kerületekben egyetlen nem átvihető szavazati rendszerben. A két ág egymásra nem hat, így árokrendszerről van szó.
Az egyetlen nem átvihető szavazati rendszer azt jelenti, hogy egy többmandátumos körzetben a szavazó (az egyfordulós, egymandátumos, egy X-es relatív többségi szavazáshoz hasonlóan) egy jelölt neve mellett X-elhet, és a legtöbb szavazatot szerző jelöltek nyernek. Bár ez látszólag egy "többségi" rendszer (relatív többségi szabályt látunk), valójában, pont, hogy nem az: "többségi" (győztes-mindent-visz típusú) akkor lenne, ha annyi jelöltre lehetne szavazni, ahány győztes lehet az adott kerületben. Egyetlen X esetén viszont ez egy félarányos rendszer, sőt tökéletesen alkalmazott taktikák mellett a pártok mandátumszáma ekvivalens lenne a D'Hondt módszerben szerezhető mandátumaikkal. Ilyen szempontból a japán rendszer egészen elegánsnak tűnhet: (listás) D'Hondt módszer az országos szinten + d'hondt-szerű egyéni szavazás helyi kerületekben. Ezért nem is használtam a "vegyes" kifejezést, mert ez ugyan árokrendszer, de nem úgy vegyes, hogy "többségi"+arányos (ez a gyakori értelmezése a szónak), hanem úgy, hogy aránytalan(félarányos)+arányos, illetve egyéni+listás.
Két szépséghibája van azonban a rendszernek:
Az egyéni kerületek nagyjából megfelelnek a közigazgatási prefektúráknak, így 45 választókerület van, viszont, ahogy fentebb is írtam, alapvetően csak 74 egyéni mandátumot lehet elnyerni minden választáson, és a választást az egész országban tartják (ellenben pl. az Egyesült Államok szenátusi választásaival). Így nem nehéz kimatekozni, hogy mindenképp lesz néhány egymandátumos körzet. Elég sok ilyen van és csak pár többmandátumos (pl. Tokió egy választáson 6 felsőházi tagot választ), így a választás egyéni ágon sok helyen tényleg egyfordulós (egymandátumos) egy X-es szavazásra egyszerűsödik, ahol a győztes mindent visz. Ezzel gyakorlatilag egy olyan egyenlőtlenség is felmerül, hogy egyes körzetekben a győztes párt mindenképpen jelentősen felülreprezentált (egymandátumos, de valószínűleg a 3 mandátumos körzetekben is), míg más körzetek arányosabbak, vagy kifejezetten a második legnagyobb pártnak kedvez (pl. nagy eséllyel a kétmandátumos körzetek ilyenek).
A másik probléma, hogy kicsi mozgástér arra, hogy az egy képviselőre jutó választópolgárok számát ki lehessen egyenlíteni, így óriási a malapportionment (választókerületi egyenlőtlenség) a választáson (ez egyébként az alsóházi választásokon is így van, de erről majd máskor)
A rendszer azonban még mindig arányosabb, mint a "hagyományosabb" vegyes többségi rendszer, amit az alsóházi választásokra használnak, elsősorban a többmandátumos egyéni kerületek miatt, de az országos lista és a küszöb hiánya is segít (ez a kettő 50 mandátum kiosztását teszi lehetővé arányos módszerrel, így 1%-nál alig nagyobb pártok is képviselethez juthatnak).
Az egyetlen nem átvihető szavazatnak egyébként érdekes történelme van Japánban, a 90-es évekig ezt használták az alsóházi választásokra is. Tervezek majd erről is írni, különösen az ebben a rendszerben használható taktikák miatt.