Japán parlamenti választás

hogyan lett kétharmad és miért nem még több

A japán választási eredmény példátlan kétharmada ürügyén bemutatnék néhány számot és párhuzamot/különbségeket Magyarországgal összehasonlítva.

Kezdjük azzal, hogy a kétharmadot szerző Liberális Demokrata Párt (LDP) 1955 óta szinte folyamatosan kormányon van, csak két rövid időszakban nem volt ez így. (már a párt neve miatt is nekem erről mindig a dualizmus korának predomináns magyar pártja, a Szabadelvű párt jut eszembe). A mostanihoz hasonlóan erős eredményt 2012-ben szereztek, amikor másodszorra tértek vissza rövid ellenzéki szerep után, Shinzo Abe vezetésével. (most is tavalyi gyenge teljesítményük — a felsőházi választáson — után kaptak új lendületet).

eredmények

Az első képen látható, hogy az idei eredményt a listás szavazatok csupán 36%-ával, de az egyéni szavazatoknak is csak kevesebb, mint 50%-ával érték el. Nem írtam el, az LDP egyéniben tényleg kb. 50%-kal erősebb szokott lenni, mint listán, szavazatarányban is, ez nem mind csak a győztes-mindent-visz elv torzítása — de nem is a szavazatok kétharmada persze.

Választási indexek Japánra

A második képen az évszámok után első oszlopban látszik az egyes választások aránytalansági indexe (Gallagher), és 2012 a legmagasabb érték, azaz az volt idáig a legaránytalanabb választási eredmény. Kiszámolva a 2026-os választásra szintén 19 feletti értéket kapunk, vagyis ez a választás kb. ugyanolyan aránytalan eredményt adott. Összehasonlításként ugyanez az index Magyarországon a rekorder 2014-es választáson 17, 1994-ben pedig 16 magasságában volt. (egyébként az indexet maga Gallagher ilyen vegyes rendszereknél az egyéni és listás szavazatok összegéből számolja, aminek Magyarországon nincs nagy jelentősége, ezzel szemben láthatóan Japánban nem kicsi a különbség. A listás szavazatokhoz képest az aránytalanság majdnem 24-es, csak az egyéni szavazatokhoz képest viszont “csak” 16-os aránytalanságot jelent)

De miért adott ilyen aránytalan eredményt a japán rendszer? Nagyon hasonló okokból, mint a magyar, mert elég hasonló a kettő. De míg Magyarországon az egyéni mandátumok aránya 53%, Japánban 62%. Magyarországon országos listás kerület van, Japánban több regionális. Magyarországon töredékszavazatok is vannak, Japánban csak árokrendszer. Ez a 3 tényező mind azt jelenti, hogy absztrakt értelemben a japán rendszer már aránytalanabb. A mechanikus hatásokon felül természetesen a gyakorlatban meghatározó jelentőségű maga a pártstruktúra és a jelölési stratégiák (amire a rendszer visszahat, itt lehet elmélkedni a magyar töredékszavazati és a japán tiszta árokrendszer hatásai kapcsán), és a választási földrajz (pl. a malapportionment mértéke Japánban bizony “még” a magyarországinál is nagyobb).

Regionális listás eredmények (Wikimedia Commons)

Ezen a képen látható regionális választókerületi térképen minden körzet zöld: a Liberális Demokrata Párt (LDP) mindehol első helyen végzett a szavazatszám szerint. Ha viszont megnézzük a kiosztott listás mandátumokat (a színes körök), látjuk, hogy nem mindenhol ők szerezték a legtöbb, pl. Tokióban 5 kék és csak 3 (sötét)zöld mandátumot látunk. Hogy lehet ez?

Nem azért van így mert a japán rendszer kompenzációs lenne. Nem, a japán rendszer a mandátumok pártok közötti elosztása szerint abszolút egy árokrendszer: az egyéni és a listás ágak közt semmilyen alapesetben kapcsolat nincsen (semmi töredékszavazat, mandátumkompenzáció...). A listás ágon választókerületenként a D’Hondt módszer pedig semmiképp sem adna több mandátumot egy kisebb pártnak, mint egy nagyobbnak. Mégis ez történt, ugyanis az LDP egyszerűen kifogyott a jelöltekből.

Magyarországról nézve újdonság lehet, hogy sok (ha nem legtöbb) országban egy listás választókerületben csak annyi név lehet a listán, ahány betölthető mandátum, nem több. Ennek a gyakorlati jelentősége normál esetben nem olyan nagy, hiszen ritkán szoktak 100% fölötti eredménnyel végezni pártok, de talán elmondhatjuk, hogy egy tipikus listás arányos rendszerben az 50%-os eredmény is nagyon magas (márpedig akkor dupla annyi jelölt van a listán, mint amennyi mandátumot a párt kap, nehéz lenne kifogyni). Hacsak egy párt nem tudatosan indít túl kevés jelöltet, vagy esetleg egy jelöltet több listára (pl. több választókerületben, vagy több pártnál) is feltesznek (ha a szabályok engedik...), nem szoktak kifogyni a jelöltekből a pártok (volt már rá példa azért). De Japánban vegyes rendszer van, ami picit megbonyolítja a dolgokat.

Ahogy azt a választás előtt írtam, a mandátumok többségét egymandátumos egyéni kerületekben osztják ki, de nincs akadálya, hogy a pártok a listákra is rátegyék az egyéni jelöltjeiket. Ehhez ugyan kapcsolódnak extra szabályok, amit korábban részleteztem, de itt nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy eleve nem lehet minden egyéni jelöltet listán is jelölni, hiszen nincs rá hely. Viszont a győztes egyéni jelöltek nem szerezhetnek listás helyeket (hiszen senkinek nem lehet két mandátuma, két széke a parlamentben). Így ha egy párt túl sok győztes egyéni jelöltet tesz a listájára, akkor olyan helyzetben találhatja magát, hogy nem marad elég listás jelölt aki felvehetné a mandátumokat, amikre a párt jogosult. Utólag már nem lehet új neveket hozzádni a listához, de ezek a mandátumok üresen se marad(hat)nak, hanem a többi párt között a D’Hondt módszert folytatva elosztják őket.

Tegnap az LDP akkorát nyert egyéni ágon, hogy 14 (!) mandátumot bukott el ezen. Ebből úgy látszik, hogy ők se számítottak erre a kétharmadra.

Most, hogy megmagyaráztam, hogy az a 2/3 amúgy nem 2/3 (mint ahogy nemrég valaki oly bölcsen a magyar kontextusban is megtette), nézzük röviden, mire jó Japánban egy 2/3. Arra mindenképpen, hogy törvényeket átnyomjanak, ugyanis egy alsóházi kétharmad erősebb, mint a felsőház (ahol az LDP még koalícióban is kisebbségben van). Alkotmánymódosításra viszont nem elég, mert ahhoz felsőházi kétharmad (+ egy népszavazás) is kell. Bár most természetesen felerősödtek az alkotmánymódosítást követelő hangok, érdemes megjegyezni, hogy hiába volt predomináns párt kb. 70 éven az LDP, az alkotmányt egyszer sem módosították. Helyette — hogy is mondják? — “jogászkodtak”.

Még egy dolgot felvetnék ebben a témában: az aránytalanságokat mutató táblázatban látható egy nagy ugrás 1993 után. Ez “egész véletlenül” pont azután van, miután az LDP először kapott ki választáson, majd (kb. kétpártilag a nyertes párttal konszenzussal) átírták a választási rendszert a mostanira. Azelőtt egy jóval arányosabb többmandátumos egyéni konstrukciót (SNTV) használtak, aminek lecserélésére az indok az volt, hogy a pártokat erősítsék, legyen egy robusztus kétpártrendszer, a partikuláris helyi érdekek és személyes politika helyett szóljon országos programokról a politika és csökkenjen a korrupció. (igen, ennek ellenére marad majdnem a helyek kétharmada egyéni, de immár egymandátumos körzetekben) Nos, a siker, amennyire látni, felemás lett: valahogy több, mint 30 év után továbbra sincs kétpártrendszer, maradt a predomináns párt rendszere, és ha a korrupció csökkent is, nem nagyon mutatták ki, hogy ez annyira az egyénik reformjához köthető - sőt, a rendszer bevezetés után a korábbi hálózatok újraszerveződtek az új határok mentén. (ebben az utolsó témában nem vagyok szakértő, nincs nagy rálátásom, ezért ezt a kommentárt mindenki kezelje több szkepticizmussal)

Érdemes elgondolkodni, hogy az ilyen típusú rendszer valóban a kétpártrendszer felé húz-e, vagy inkább a domináns párti rendszerhez? Hiszen a Magyarországon sokan mondják (nem ok nélkül), hogy ez egy “kétpártrendszerre tervezett rendszer” és ez a jósolt végkifejlet most jobban megvalósulni látszik, mint valaha. De a billenékenység egyes országok földrajza és a pártrendszer szilárdsága miatt más lehet, így nem vetnék rá mérget, hogy ez a fajta rendszer (mind ahogy többek között Japán példája is intő jel), nem inkább egy domináns pártot tud könnyebben hatalomban tartani, minthogy egy kétpárti váltógazdaság alakuljon ki. A kétpártiság ellen hathatnak az ösztönzők a fragmentációra (listás ág), a választási földrajz és akár a választók elvárásai.