Magyarország. Lengyelország. Törökország. Amerikai Egyesült Államok. Mi a közös ezekben az országokban? Politikai értelemben leginkább az, hogy egy demokratikus módon megválasztott erő a felhatalmazását a saját hatalmának bebetonozására használta fel oly módon, hogy később demokratikus eszközökkel csak nagyon nehezen lehessen leváltani. A jelenség önmagában nem újkeletű — elég csak a két világháború közötti különböző autokratikus rendszerek hatalomátvételére, vagy a Boston Politicsből ismert hatalomgyakorlási módszerekre gondolni.
De mégis, hogyan lehetséges ez a XXI. században, annyi történelmi tapasztalat után? A választók nem látják a veszélyt? De, gyakran előre látható a folyamat. Csakhogy a mai választási rendszerek egy része a megosztó, sok hívet szerző, és ezzel egyidejűleg jelentős elutasítást kiváltó pártoknak, politikusoknak kedvez. A relatív többségi szavazás, mint amit a magyar választókerületekben is használnak, ezen jellemzőjét már többször, több helyen leírták. Különösen igaz ez a mai korban, amikor a polarizáció, a szekértábor-logika és a megváltozott információfogyasztási szokások szélsőségesebb irányba terelik a politikai szereplőket.
Ezenfelül az is világos, hogy a ma használt választási rendszerek szinte kivétel nélkül egyoldalúan képezik le a választók preferenciáit. Kizárólag azt mérik, hogy a választó kit támogat. Egyáltalán nem fejezhető ki a választói elutasítás, a félelem, vagy az egyet nem értés. Márpedig legalább olyan fontos az, hogy a választók kit nem akarnak hatalomhoz juttatni, kit akarnak leváltani, mint az, hogy kit szeretnének megválasztani.
Az elutasítás megjelenítése a választási rendszerben nemcsak azért fontos, mert így nyilvánvalóan kétszer több információ alapján képződik le a társadalom preferencia-rendszere, hanem azért is, mert gyakran sokkal világosabb a választók számára, hogy milyen világban nem szeretnének élni, mint az, hogy milyenben igen. Különösen igaz ez akkor, ha belegondolunk a demokrácia igazi előnyébe, a hatalom békés átadásába. Innen tekintve egy társadalom számára nem az a katasztrófa, ha nem az ideális alternatívát választja ki (hiszen az egy soron következő választáson leváltható), hanem az, ha egy olyan erő jut hatalomra, amelyik lebontja a demokráciát.
Az elmúlt két évtized tapasztalata azt mutatja, hogy a kizárólagos hatalomra törő politikai erők megosztók és gyűlöletkeltők, amelyek a saját törzsválasztóikon kívül viszont rendkívül elutasítottak. Ezért egy olyan választási rendszer, amely a társadalmi elutasítás mértékét is képes megjeleníteni a támogatás mellett, számukra nem előnyös.
A negatív szavazat
A társadalmi választások elméletének alapszabálya, hogy a keretrendszer, amiben az egyének szavaznak, és a mechanizmus, amivel aggregáljuk a leadott voksokat, befolyásolják magának a szavazásnak a végeredményét. Ezt persze talán a Választási Tudásbázis olvasótáborának nem kell elmagyarázni, de jó, ha rögzítjük. Kenneth Arrow matematikus/közgazdász óta pedig azt is tudjuk, hogy tökéletes, azaz egy minden más választási metódusnál objektívan jobb rendszer nem létezik. Adott tehát a lehetőség, hogy normatív és praktikus alapon javasoljunk egy új választási rendszert, amely képes a fentebb vázolt problémát hatékonyan kezelni.
Olyan választási módszert kellene alkalmazni, amely a jelenleg meglévő támogató voks mellett biztosítana egy elutasító szavazatot is. A választó tehát a listán két ikszet helyez el: egyet a mellett a jelölt mellett, akit támogat (+1), és egyet a mellett, akit elutasít (−1). Az összesítés során összeadjuk a kapott szavazatokat, és az győz, akinek a legtöbb pontja van. Például „A” jelöltre 100 támogató (+1) és 50 elutasító (−1) szavazat érkezik, így az eredménye: 50. „B” jelölt 80 támogató (+1) és 20 elutasító (−1) szavazatot kap, az így eredménye: 60. Tehát „B” jelölt nyer, noha kevesebben támogatják, viszont kevésbé elutasított, mint „A”.
Ez a metódus új szemléletet igényel. A hagyományos (egy ikszes) rendszer a „ki kit győz le” elvén alapul. A legtöbb szavazatot kapó kerül hatalomba, függetlenül attól, hogy milyen elutasítottsága van. E mögött az a képzet áll, hogy az a legerősebb, akinek a legtöbb híve van. A modern társadalomnak nem erre az erőre van szüksége. Fontosabb az, hogy ki tud egységet kovácsolni, ki mögött sorakozik fel a társadalom legnagyobb része, ki tud együttműködésre késztetni, ki tud konszenzust létrehozni. Ezt pedig nem lehet jelentős elutasítás mellett megvalósítani. Ezért ma nem a legtámogatottabb a legerősebb, hanem a legelfogadottabb. A legelfogadottabb pedig az, akinek a támogatottságához képest kicsi az elutasítottsága.
A XXI. századra a demokráciák működésére ráadásul egyre nagyobb veszélyt jelent a társadalmak polarizációja, amikor ellenséges táborokra szakad a társadalom. Hol egymásra ellenségként tekintő politikai csoportok akadályozzák egymást a hatékony kormányzásban, hol kormányváltáskor teljes elitcserét végrehajtva növelik a társadalmi költségeket. Ráadásul ördögi körbe kerülve, ilyenkor elvetik a következő kormányváltás utáni ismételt elitcsere magját. Ha a politikai versengés (demokrácia) paralizálja a vezetést, vagy a kontinuitást szétziláló politikai váltógazdasághoz vezet, akkor felerősödik a stabilitás iránti igény akár a demokrácia rovására is.
Történeti áttekintés
Mielőtt rátérnénk a javasolt rendszer előnyeinek részletes elemzésére, érdemes egy rövid kitérőt tenni a témába vágó szakirodalom felé. Ez valóban rövid lesz: a tárgyalt megközelítésnek feltűnően kevés előzménye lelhető fel, még alapos kutatás mellett is.
A gondolat első, legalábbis elméleti szintű megjelenése egy XIX. századi angol társadalomtudóshoz, Clair J. Grece-hez köthető. Egy konferenciaelőadásában többek között a „csak igenes” szavazás problémáira és a relatív többségi rendszerekben gyakran előforduló igazságtalanságokra hívta fel a figyelmet. Érvelése szerint a rendszer hibája abban rejlik, hogy a negatív véleményeket figyelmen kívül hagyja, miközben kizárólag a pozitív támogatást méri. Ez szerinte nemcsak igazságtalan, hanem potenciálisan veszélyes is: előállhat olyan helyzet, amikor egy relatív többség által támogatott hatalom a tényleges társadalmi többség ellenében kormányoz (Grece, 1869). Ez a gondolat tekinthető kiindulópontnak: a legitimáció forrása nem pusztán a támogatás, hanem a társadalmi elfogadottság mértéke.
A negatív preferenciák figyelembevétele azonban ezt követően hosszú időre feledésbe merült. A XX. század közepén Kenneth Arrow alapjaiban formálta át a választási rendszerek elméletét, új irányokat nyitva a kutatásban. Ennek ellenére egészen 1976-ig, George A. W. Boehm publikálatlan esszéjéig kellett várni arra, hogy a negatív szavazat ötlete újra felmerüljön. Boehm az amerikai elnökválasztás kétjelöltes rendszerére alkalmazta volna az elképzelést, ám kortársai gyorsan rámutattak, hogy ebben a formában annak korlátozott a gyakorlati értéke (Brams, 1977).
Néhány évvel később Fishburn és Brams bevezették az approval voting fogalmát, amelyben a választók minden jelöltet jóváhagyhatnak vagy elutasíthatnak. Bár ez a modell már részben tükrözi a társadalmi elfogadottság logikáját, egy alapvető problémát is hordoz: ha minden jelölt értékelésére kötelezzük a választókat, az információhiány könnyen torzíthatja az eredményeket. Az ilyen szavazatok részben véletlenszerűvé válnak, ami értelemszerűen a végeredmény megbízhatóságát is aláássa (Fishburn, 1983).
A negatív szavazat gondolata ugyan nem vált a mainstream részévé, de időről időre visszatért a szakirodalomban. Dan Felsenthal 1989-ben továbbfejlesztette az approval voting modelljét azzal, hogy a bináris értékelést egy negatív opcióval egészítette ki. Játékelméleti alapon amellett érvelt, hogy a választók számára ez az opció növeli a befolyás érzékelt mértékét, így preferáltabbá válik (Felsenthal, 1989).
A téma egyik legjelentősebb későbbi hozzájárulása Claude Hilinger nevéhez fűződik. Munkájában a relatív többségi rendszerek kritikája mellett hangsúlyozza, hogy a negatív szavazás növelheti a részvételi arányt: azok is elmennek szavazni, akik nem tudnak vagy nem akarnak pozitív módon választani, de elutasításukat kifejeznék. Emellett rámutat arra is, hogy az általa vizsgált rendszer több alapvető választáselméleti kritériumnak megfelel, és – bizonyos fenntartásokkal – a taktikai szavazás mértéke is csökkenhet (Hilinger, 2004).
A legfrissebb releváns hozzájárulás egy 2012-es francia kísérlet, amelyben a választókat a hagyományos szavazás mellett skálázó rendszerekben is voksoltatták, beleértve a negatív értékeket alkalmazó modelleket. Az eredmények szerint a centrista jelöltek valóban jobban szerepeltek, ugyanakkor az is kiderült, hogy az ismeretlen jelöltek nem kerültek közel a győzelemhez. Ez arra utal, hogy a „nevető harmadik” jelenségtől való félelem megalapozatlan (Boujard, 2015).
A szakirodalom többsége a negatív szavazatot olyan rendszerekben vizsgálja, ahol a választók minden jelöltet értékelnek. Ezzel szemben ez egy egyszerűbb modell: minden választó egy pozitív és egy negatív szavazatot ad le. Ez a megközelítés csökkenti az információhiányból és bizonytalanságból fakadó torzításokat, miközben megőrzi a rendszer lényegi előnyeit.
Ezt a hiányt próbálta pótolni a mestertézisem, amely a választói magatartás változását volt hivatott vizsgálni. A kísérlet eredménye igazolta (bár steril, laboratóriumi körülmények között) hogy a szélsőséges jelölteket megbüntetik a választók az itt taglalt negatív szavazatos rendszerben.
Bár a közösségi médiából (Facebook, Reddit) ismerős lehet a rendszer, valós választásokon a történelem során nem nagyon használták. A legközelebbi példa Lettország, ahol a választók kihúzhatnak egyes neveket az általuk preferált pártlistáról, illetve egy plusszal jelezhetik a pozitív szavazatukat. A pozitívak és a negatívak különbsége határozza azt meg, hogy egy adott listáról ki jut be a parlamentbe.

Előnyök
Nézzük meg azt, milyen előnyökkel jár a negatív szavazatra épülő választási módszer.
a) A rendszer alapvető erőssége, hogy kétszeres információt gyűjt: minden választó nemcsak azt jelöli meg, kit támogat, hanem azt is, kit utasít el. Ez a kettősség lényegesen pontosabban rajzolja ki a társadalom preferenciáit. A bejáratott rendszerek túlnyomó része teljesen vak az elutasítás dimenziójára: nem tudjuk meg belőlük, mely jelöltek váltanak ki félelmet vagy ellenérzést. Pedig az elutasítottság nem mellékes — közvetlenül befolyásolja a politikai legitimációt, és időbeli változása sokat elárul egy adott politikai erő megítéléséről, még akkor is, ha a támogatottsága közben nem változik.
b) A rendszer a konszenzusos jelölteket jutalmazza a megosztókkal szemben. Az a politikus, aki erős érzelmeket — különösen ellenérzéseket — kelt, ugyan szerezhet lelkes támogatókat, de ezzel párhuzamosan jelentős számú negatív szavazatot is begyűjt. Ez lefelé húzza az eredményét. Ezzel szemben a mérsékeltebb, együttműködésre törekvő jelöltek kevesebb elutasítással szembesülnek. A rendszer tehát strukturálisan a közép felé terel.
c) Valószínűsíthetően növeli a részvételt. Országa válogatja persze, de parlamenti és elnöki választásokon is rendre jelentős, gyakran 20–30 százalékos vagy még magasabb, a távolmaradók aránya. Sok esetben nem közönyről van szó, hanem arról, hogy a választók nem tudnak vagy nem akarnak senkit támogatni. Ugyanakkor azt lehet, hogy pontosan tudják, kit nem szeretnének. Ha ezt kifejezhetnék, feltételezhető, hogy nagyobb arányban vennének részt a szavazásban. Ha a választók nagyobb számban nyilvánítanak szavazatukkal véleményt, az nemcsak a győztes legitimációját erősítené, hanem egyúttal pontosabban tükrözné a társadalom egészének preferenciáit is.
d) Elképzelhető, hogy a megnövekedett szavazatszám döntően negatív szavazatokban jelenne meg. Ez azonban nem torzítás, hanem korrekció: egy eddig láthatatlan politikai vélemény válik mérhetővé. Olyan preferenciák kerülnek felszínre, amelyek korábban nem jelentek meg az eredményekben, így a politikai térkép valósághűbbé válik.
e) Pontosabban fejezhető ki a valódi politikai szimpátia. Az egyszavazatos rendszerekben a választók gyakran kényszerülnek taktikai döntésekre: nem a számukra legszimpatikusabb jelöltre szavaznak, hanem arra, akinek esélye is van. A negatív szavazat ezt a kényszert enyhíti. Az elutasító voks „biztosítékként” működik, így a támogató szavazat nagyobb eséllyel tükrözi a valódi preferenciát.
f) Várhatóan mérséklődik a politikai kommunikáció hangneme. Az agresszív, uszító retorika nemcsak támogatást, hanem elutasítást is generál – immár mérhető és következményekkel járó módon. A politikai szereplők gyorsan alkalmazkodnának: kevésbé lenne kifizetődő egy szavazót megnyerni úgy, hogy közben egy másikat elveszítenek. Felértékelődne a racionális érvelés, az együttműködési készség és a konfliktuscsökkentő kommunikáció.
g) Csökken az elvesző szavazatok aránya. A jelenlegi rendszerekben a parlamenti küszöb miatt jelentős mennyiségű voks nem hasznosul. A javasolt modellben, egyéni körzetekre építve, nincs ilyen típusú veszteség, így a leadott szavazatok nagyobb része ténylegesen befolyásolja a végeredményt. Ez nemcsak igazságosabbá, hanem torzításmentesebbé is teszi a rendszert.
Felmerülő kérdések
A támogató–elutasító logikára épülő választási rendszerrel kapcsolatban természetesen nemcsak előnyök, hanem kérdések is adódnak. Ezek részben tartalmiak – a megválasztott testületek legitimitására és működőképességére vonatkoznak –, részben technikaiak, vagyis a rendszer intézményi beágyazhatóságát érintik.
a) Tekinthető-e legitimnek az a képviselő, aki nem a legtöbb támogató szavazattal jut mandátumhoz? A kérdés mögött egy mélyebb feltételezés húzódik: hogy a legitimáció kizárólag a támogatásból ered. A képviseleti demokrácia azonban valójában nemcsak a támogatók, hanem a teljes választóközösség képviseletéről szól. A jelenlegi rendszerekben a képviselő ösztönösen a saját táborának érdekeit követi, miközben a rá nem szavazók könnyen politikai ellenféllé, szélsőséges esetben pedig ellenséggé válnak.
A negatív szavazat ezt a logikát bontja meg. Ha egy jelölt sok támogatót, de egyúttal sok elutasítót is kap, az azt jelzi: erősen megosztó figura, aki a választókerület jelentős részének szemében kifejezetten kedvezőtlen választás. Ezzel szemben az a jelölt, aki kevesebb támogatás mellett is alig vált ki ellenérzést, szélesebb körben elfogadható. Másképp fogalmazva: nem a legnépszerűbb, hanem a leginkább elfogadható jelölt kerül előtérbe, ami erősebb legitimációt jelenthet a közösség egésze szempontjából. Ha technikailag akarjuk megközelíteni a kérdést, akkor megvizsgálhatjuk azt is, vajon a feltehetőleg legszélesebb körben elfogadott jelölt megegyezik-e a Condorcet-győztessel.
b) Elég erős lesz-e egy olyan kormány, amely mögött nem áll a választók többsége?
Formálisan a helyzet nem változik: kormányt továbbra is az a politikai erő alakít, amely parlamenti többséggel rendelkezik. A kérdés tehát inkább az, hogy mennyire stabil az a többség, amely nem feltétlenül élvezi a választók abszolút támogatását.
A tapasztalat azt mutatja, hogy ez önmagában nem rendkívüli helyzet. A választási rendszerek torzításai, illetve a politikai ciklusok dinamikája miatt gyakran előfordul, hogy egy kormány mögött nincs többségi társadalmi támogatás. A valódi problémát inkább az okozza, ha a társadalmi elégedetlenség a parlamenten kívül, az utcán jelenik meg. Márpedig a negatív szavazatot is tartalmazó rendszer éppen az ilyen helyzetek esélyét csökkenti: kisebb valószínűséggel juttat hatalomra erősen elutasított politikai szereplőket.
c) Nem a „szürkébb”, kevésbé karakteres jelölteket hozza helyzetbe a rendszer?
Ez a kritika valójában értékválasztást tükröz. A jelenlegi politikai trendek - különösen a populizmus erősödése - fényében korántsem nyilvánvaló, hogy a harsány, megosztó szereplők dominanciája kívánatos. Különösképpen igaz ez egy olyan korban, ahol a problémákat egyre széleskörűbb együttműködéssel lehet csak megoldani. A negatív szavazat rendszere valóban a kevésbé polarizáló, együttműködésre képes jelölteket hozza előnybe. Ez nem hiba, hanem tudatos irány: a konfliktusok csökkentése és a konszenzus erősítése.
Ráadásul empirikus ellenérv is rendelkezésre áll: a 2012-es francia kísérlet azt mutatta, hogy az ismeretlen, marginális jelöltek nem nagyon tudnak „surranópályán” győzni. A rendszer nem a súlytalan szereplőket, hanem a széles körben elfogadhatókat emeli ki.
d) Nem lesz negatív, sárdobálós a kampány a negatív szavazat miatt? Pár olvasóban felmerülhet, hogy egy explicit negatív szavazat arra ösztönözhetné a pártokat, hogy még ellenségesebb kampányokat vigyenek, végeredményben tovább rontva a közhangulatot. Erre egyrészt az a válasz, hogy a mostani kampányok is rettentő negatívak, nézzük csak meg a legutóbbi, hazugságokkal teli magyarországi választást, vagy az amerikai elnökválasztásokat. Másrészt pedig egy túlzottan negatív kampány visszaüthet arra a pártra, amelyik ezt kezdeményezi, hiszen a célzott párt szavazói ezt sérelmeznék.
e) Nem lesz stratégiai szavazás a negatív szavazat miatt? Jogos a feltevés, hogy egy mínusz egy pontot érő voks mellett arra fogják utasítani a pártok a szavazóikat, hogy azt a párt hatalmi érdekei szerint használják, nem pedig a saját preferenciájuk mentén. Ezt a jelenséget, amikor a szavazók nem a kedvenc jelöltre szavaznak, hanem arra, amivel elkerülik az általuk legkevésbé kívánt eredményt, már most is látjuk többségi (győztes-mindent-visz) és vegyes választási rendszerekben. Sőt, a stratégiai szavazás (strategic entry/exit) egy intézményesült formáját láttuk most a magyar választásokon, amikor több párt el sem indult a választáson, azzal az indokkal, hogy mindenkit az esélyes párt (Tisza) felé tereljenek.
Játékelméletileg könnyen belátható, hogy miért érné meg egy pártnak a legnagyobb riválisa felé terelni a negatív szavazatokat. Teheti ezt annak ellenére, hogy az visszaüthet rá is, hiszen a támadott párt a saját szavazóit ugyaarra fogja ösztökélni. Ez előidézhet egy olyan egyensúlyi állapotot, hogy a pártok eszközként a riválisok gyengítésére használják a szavazatokat. Egy ilyen stratégiai szavazás megsértheti a lényegtelen alternatíváktól való függetlenséget (independence of irrelevant alternatives, IIA), Arrow egyik kitételét. De érdemes-e egy ilyen rendszerben is szigorúan venni az IIA-t? Hiszen, ha a kétszereplős A és B versenyét C nemtetszése dönti el, az ugyanannyira valid, mint a pozitív szavazat.
f) Gyakori ellenérv az is, hogy az arányos választási rendszerek, például a holland vagy az izraeli, ugyanúgy az együttműködésre ösztönöznek, hiszen egy-egy pártnak nagyon nehéz abszolút többséget szereznie, amely tárgyalásokra kényszerül koalíciós partnerekkel. Erre azonban egyrészt az a válasz, hogy az egy x-es arányos rendszerek ugyanúgy csak a választók támogatást képezik le, az elutasítást nem. Másrészt pedig az arányos rendszerek korábban megállapított hátulütőit (elszámolthatatlanság, instabil kormányok) is kiküszöbölné ez az alapvetően többségi rendszer.
Technikai kérdések és az alapmodell
A negatív szavazat bevezetése elsősorban a szavazati struktúrát érinti. A választási rendszerek három alapvető eleme közül (szavazati struktúra, választókerületi struktúra, választási formula), itt történik az innováció.
A modellben minden választó két szavazattal rendelkezik:
egy pozitívval (+1), amelyet a preferált jelöltre ad le, és egy negatívval (−1), amelyet a leginkább elutasított jelöltre. Lehetőség van arra is, hogy a választó csak az egyiket használja. A mandátumot az a jelölt szerzi meg, aki a legtöbb pontot (azaz a támogatások és elutasítások különbségét) gyűjti.
Ez a logika leginkább egyéni választókerületekben működik tisztán, ezért az alapmodell ilyen struktúrára épül. A választási formula többségi jellegű marad, de a többség jelentése átalakul: nem a legtöbb támogató szavazatot jelenti, hanem a legnagyobb elfogadottságot.
Egy egyszerű példa jól mutatja a különbséget: előfordulhat, hogy egy jelölt relatív többséggel nyerne egy hagyományos rendszerben, miközben az összkép alapján inkább elutasított, mint támogatott. Képzeljük el például, hogy egy százfős választókörzetben A jelölt 40 választó elsőszámú preferenciája, míg B-re és C-re egyaránt 30-an szavaznának. B és C viszont egyaránt A-t rakná utolsó helyre, ha rangsorolniuk kéne. Megfelelő koordináció híján könnyen lehet, hogy A negatív szavazat ezt a torzítást korrigálja, és egy kevésbé megosztó jelöltet hoz ki győztesnek.
Az alapmodell további sajátossága, hogy tisztán egyéni körzetekre épül, így nincs parlamenti küszöb. Ennek következtében nem keletkeznek küszöbb miatt „elveszett szavazatok”, és az új politikai szereplők előtt sem áll intézményi akadály. Ráadásul a kétféle preferencia leképezése a jelöltek vereségéből adódó elveszett szavazatok számát is csökkenti (hiszen lehet, hogy nem a kedvenc jelölted nyert, de legalább nem is az, akit egyáltalán nem szerettél volna).
Az arányosság kérdése
Az arányosság ebben a rendszerben új értelmezést kap. A mandátumok nem pusztán a támogatások, hanem a támogatások és elutasítások különbsége — azaz az „elfogadottság” — alapján oszlanak meg. Ez a mutató pontosabban ragadja meg a politikai valóságot: nemcsak azt, hogy ki mögött állnak sokan, hanem azt is, hogy kit utasítanak el kevesen.
Ha a pártok összesített elfogadottságát vetjük össze a megszerzett mandátumok arányával, a torzítás mértéke vélhetően kisebb lesz, mint a hagyományos többségi rendszerekben, különösen akkor, ha azok parlamenti küszöböt is alkalmaznak. Ennek a különbségnek a jelölésére bevezethetünk egy fogalmat, amit nevezzünk elfogadottságnak. Értéke lehet pozitív szám, nulla vagy negatív szám. Mivel mandátumot csak pozitív elfogadottsági értékkel lehet szerezni, azt érdemes vizsgálni, hogy a választókerületekben összesen mennyi pozitív szavazattöbblet keletkezett az összes jelöltet figyelembe véve.
Ennek az összegnek a pártonkénti megoszlását érdemes összevetni a mandátumok pártonkénti megoszlásával. Minél közelebb van a két számsor egymáshoz, annál kisebb a torzítás mértéke, azaz a pártok elfogadottságát jól tükrözi az elnyert mandátumok aránya.
Összegzés
A támogató és elutasító szavazatokat egyaránt tartalmazó választási rendszer alapesete tehát: kétszavazatos (+1, −1), tisztán egyéni választókerületekből álló, egyfordulós, parlamenti küszöb nélküli rendszer, ahol a mandátumot az a jelölt nyeri, aki a legnagyobb elfogadottságot éri el (támogató szavazatok - elutasító szavazatok). Természetesen, ahogy az idők folyamán számtalan választási módszer alakult ki, a negatív szavazatos rendszernek is több változata képzelhető el.
Jelen írás keretei között nem szükséges a lehetséges változatok részletes tárgyalása; célunk elsősorban a paradigmaváltás irányának kijelölése. Ez a váltás azonban nem korlátozódik a választási rendszerre: a kormányzásról és általában a társadalom működéséről alkotott képünket is érinti.
A modern társadalmak működőképessége az együttműködésen, a tolerancián és az egyéni szabadsággal összeegyeztetett közös cselekvésen múlik. Ebben a keretben a politika alapfogalmai is átrendeződnek: az erő és a győzelem helyét a bizalom és a konszenzus veszi át. Ha ez valóban így van, akkor ennek a logikának a választási rendszer alapelveiben is tükröződnie kell.
Egy választási rendszer nem csupán technikai eszköz, hanem normatív üzenet is. Formálja a politikai gondolkodást, kijelöli, mit tekintünk sikernek és legitim hatalomnak. Nem az az erős, aki legyőzi a többieket, hanem az, aki képes meggyőzni őket. Végső soron pedig nem annak kellene vezetési jogot kapnia, aki mindenkit felülmúl a versenyben, hanem annak, akivel a legtöbben képesek együttműködni.
A szerző politológus, kutató, a Telex állandó szerzője.
Irodalomjegyzék
Clair James Grece: Upon Negative Voting. London, Victoria Press, 1869.
G.A.W. Boehm: One fervent vote against Wintergreen. Mimeograph, 1976.
Steven J. Brams: When is it Advantageous to Cast a Negative Vote? In: R. Henn O. Moeschlin (eds): Mathematical Economics and Game Theory. Essays in honor of Oskar Morgenstern. Berlin, Springer, 1977, pp. 564–572.
Steven J. Brams – Peter C. Fishburn: Approval Voting. Boston, Birkhäuser, 1983.
Dan S. Felsenthal: On combining approval with disapproval voting. Behavioral Science, Vol. 34 Issue 1 (January 1989), pp. 53–60.
Claude Hillinger: Voting and the Cardinal Aggregation of Judgments. Munich Discussion Paper, No. 2004‐9.
Antoinette Baujard – Frédéric Gavrel – Herrade Igersheim – Jean-François Laslier – Isabelle Lebon: How voters use grade scales in evaluative voting. European Journal of Political Economy, Vol. 55 (December 2018), pp. 14–28.
Armin Ferenci: The Effects of the Negative Vote on Voter Behaviour: Evidence from a Survey Experiment, 2023
Ajánlott:
Negatív szavazat a magyar választási rendszerben?
A magyar országgyűlési választási rendszerben látszólag nincsen lehetőség negatív szavazat leadására. Mindenki két pozitív szavazatot adhat le, egyet egyéni jelöltre egyet egy országos listára (kivéve aki nem, mert ő csak listára).



Jó irányba indult a gondolkodás, csak kicsit hamar megállt.
A felvázolt módszer tulajdonképpen egy Borda módszerhez hasonló rangsorolásos szavazás, ahol a rangsornak három eleme van: elfogadom, nem érdekes, elutasítom.
A Borda módszer egyike annak a két módszernek (a másik az egy X-es, amit most használunk), amik gátolják a választók számára a korrupt politikusok kiejtését. Semmiképpen nem javaslom a használatát.
A módszer motiválja a taktikai szavazást, ahol a szavazó a kedvenc jelöltjére X-et rak, a többit pedig elutasítja, így visszajutunk az egy X-es módszerhez.
Az elutasító szavazat ugyanakkor tekinthető a "fentiek egyike sem" egyik formájának. Egy jó szavazási rendszer képes azt jelezni, ha nincs meg a döntéshez szükséges egyetértés (igazából a Gibbard-Shattertwaite tétel erről szól, nagyon durván félre szokták értelmezni), ennek elősegítésére pedig a "fentiek egyike sem" egy jó módszer.
Mindezeket továbbgondolva eljutunk a D21 javalathoz. Ami még mindig egy Borda-szerű módszer, de a javasolt szavazólap figyelemre méltó abból a szempontból, hogy a szavazat leadásának bonyolultságát úgy csökkenti, hogy közben csak kevésbé releváns információk esnek ki. Megmarad az első néhány preferencia, és lehet negatívan is szavazni.
A D21 problémáit kiküszöbölve pedig eljutunk ahhoz a kabai szavazólaphoz. Itt egy jelöltet lehet egy 1-től n-ig terjedő skálán támogatni, és lehetőség van negatív szavazat leadására is. Ez a szavazólap bármelyik rangsorolásos módszerrel (pl. Condorcet) kiértékelhető, így egy valóban demokratikus szavazási módszerhez jutunk, a rangsorolásos módszerekhez asszociált bonyolultság minimalizálásával. A kabai példáról itt lehet olvasni: https://rangsorolasos.github.io/kaba/index.html
Hmmm. A cikk két helyen is írja, hogy a tapasztalatok alapján nem kell tartani a "nevető harmadik" jelenségtől - de első blikkre nagyon könnyű előállítani egy olyan szituációt, amelyben mégis pontosan ez történik.
Sőt, nem is feltétlenül kell mélyre merülni a hipotetikus gondolatkísérletek világába: https://vtr.valasztas.hu/ogy2026/egyeni-valasztokeruletek/13/02?tab=eredmenyek
Ha itt a tiszások 90 százaléka a Fideszre, a fideszesek 90 százaléka a Tiszára rakja a -1-et, akkor bizony a Mi Hazánk jelöltje győzne ebben a rendszerben, pedig azt gondolom, nem ő lenne a Condorcet-győztes...
Az a feltételezés (vagy akár tapasztalat), hogy ebben a rendszerben egyszerűen nem alakul ki olyan szintű polarizáció, mint amit itthon tapasztalunk, ezért nem így nézne ki a választási eredmény, sőt, már önmagában az induló mezőny sem?
Hogy maradjunk a magyar politikai helyzetnél: egy ilyen szisztémában el tudom képzelni, hogy a Tisza nem tudott volna minden szavazót egybeterelni, hiszen a Fidesz leváltását akarók szavazhattak volna a kedvenc pártjukra, és tehettek volna egy mínusz egyet a Fidesz jelöltje mellé - így valóban minden választókerületben, ahol többségben vannak a Fidesz leváltását akarók, kikapott volna a Fidesz, és sokszínű koalíció válthatta volna le.
Mindenképp érdekes szisztéma. Én bármire nyitott vagyok, ami nem egyikszes first-past-the-post, legalább egy alaposabb vizsgálat erejéig.