A vegyes arányos képviselet, ahogy a neve is jelzi, a vegyes választási rendszerek egyik fő fajtája, de egyben az arányos képviselet egyik fajtájaként is leírható. Mivel a vegyes rendszerek szokásos jelentése az, hogy ‘győztes-mindent-visz‘ (“többségi”) és arányos képviseletet kevernek, így a vegyes arányos rendszerben is erről van szó, azonban úgy, hogy a végeredmény lehetőleg teljesen arányos legyen.
Vegyünk egy egyszerűsített példát:
A választási rendszer egyik ágán (legyen ez egyéni ág, egymandátumos kerületekkel) a győztes párt megnyerte a szavazatok 50%-ával az összes mandátumot (100/100).
A másik (arányos) ágán pedig ugyanúgy a szavazatok 50%-ával pontosan a mandátum 0%-át (!) szerezte meg (0/100).
Miért szerez a vegyes arányos rendszer másik ágán 0 mandátumot egy 50% párt a példában? Azért, mert a szavazatok 50%-át szerezte meg, ami mondjuk 200 mandátumból 100-ra jogosítja arányos rendszerben. Mivel a párt 50%-kal mind a 100 egyéni mandátumot megszerezte, ezzel már el is érte az arányos jussát, így 0 extra (listás) mandátumra jogosult. Vegyes aránytalan árokrendszerben a párt szerezhetne még +50 listás mandátumot, annak ellenére, hogy egyéniben már 50-nel több mandátumot szerzett, mint amennyi arányos lenne. Viszont a vegyes arányos rendszernek része a kompenzáció, ami azt jelenti, hogy figyelembe vesszük, hogy mennyi egyénit szerzett egy párt.
Vegyes kompenzációs vs. vegyes arányos
Minden vegyes arányos rendszer kompenzációs, de nem minden kompenzációs (vegyes) rendszer arányos.
Mi a különbség?
Vannak korlátozottan kompenzációs vegyes választási rendszerek, amik ugyanolyan vagy hasonló módon működnek, mint a vegyes arányosak, de nem alkalmasak arra, hogy a rendszert valóban arányossá kompenzálják. A vegyes arányos rendszernek nincs egységesen elfogadott definíciója, ami sajnos néha félreértésekhez vezet. Például néha tévesen sorolják a magyar, a korábbi olasz, a dél-koreai és egyéb rendszereket vegyes arányosnak, holott azok legfeljebb vegyes kompenzációsak (és sokszor még ez is vitatható).
Képzeljünk el egy rendszert, amiben 100 győztes-mindent-visz logikájú egyéni választókerület és csak 10 db kompenzációs listás mandátum található. Egy ilyen rendszert nevezhetünk (korlátozottan) kompenzációsnak, de vegyes arányosnak semmiképp: egyszerűen nagyon kevés a 10 mandátum a kompenzációra. Lehet olyan eredmény, amikor ez elegendő az arányosításra, de általában nem lesz az. Ellenben egy olyan kompenzációs rendszert, amiben 50-50 az arány, már szinte általánosan vegyes arányosnak ismernek el.
Vegyes arányos és vegyes arányos rendszer között is vannak különbségek.
Az alábbi képen keresztül mutatom be a kompenzáció különböző szintjeit. A példában a 200 fősre tervezett parlament 120 képviselőjét, azaz 60%-át választják egyéni kerületekben (ez így van Új-Zélandon, de a magyar 53-47 aránytól sincs nagyon messze). Végig feltételezzük a következő országos szavazatmegoszlást:
Piros párt: 45%
Kék párt: 30%
Barna párt: 20%
Zöld párt: 5%
Balra fenn látjuk a hipotetikus egyéni eredményeket: 110 kerületet nyert a Piros párt, 8-at a Kék, és 2-őt a Barna (Zöld: 0%). Ez nem teljesen elképzelhetetlen eredmény, pl. a 2014-es magyar választás elég hasonló eredményt hozott. Ezzel szemben jobbra az a) patkó mutatja, hogy mi lenne a pártlistás arányos eredmény: 90-60-40-10.
A b) ábra azt mutatja, hogy működne az árokrendszer ilyen egyéni-listás arányok mellett (ez még nem kompenzáció!). A 80 listás mandátumot arányosan elosztva a pártok között az összeredmény így 146-32-18-4 lenne, ami láthatóan nagyon aránytalan (a 45%-os párt 73% mandátumot szerez). Ilyesmi eredményt szokott produkálni a magyar választási rendszer is, bár az nem tiszta árokrendszer.
A c) ábra már a mandátumkompenzációs logikát mutatja. A 80 listás mandátumot úgy osztják ki, hogy figyelembe veszik a már megnyert mandátumokat. A Piros párt 110 egyénit nyer, ami már bőven több, mint a 90 amire jogosult lenne, így ők egyetlen listás mandátumot se kapnak. Nekik így marad a 110 mandátum, a többi pártnak pedig 52-31-7 jut. Közelebb az arányoshoz, de még mindig messze, ugyanis a Piros párt 20 úgynevezett “túlnyúló” mandátuma (110 az arányos 90 helyett) elvett olyan helyeket, amiket így a többi párt nem tud megszerezni. Ha csak 90 egyénit szereztek volna, akkor nem lenne ilyen gond, de mivel túlnyerték magukat, ezért ezek megtartása és 200 összmandátum mellett matematikailag lehetetlen a teljes kompenzáció. (ilyen lett volna a 2014-es magyar választás is egyébként) Ez a fajta rendszer nem feltétlenül érdemli meg a vegyes arányos nevet. Többek között Skóciában és Londonban használják, az Egyesült Királyban ezt additional-member system (“pluszmandátum-rendszer”) néven ismerik, ami legalább nem ígér túl sokat, de nem is nagyon precíz elnevezés.
A d) eredmény az új-zélandi módszeré, amiben felismerik a túlnyúló mandátumok problémáját, hogy ezzel egyes pártok “elvesznek” másoktól mandátumokat. Ezért egyszerűen “visszaadják” a rendszerhez ezeket a helyeket, ennek megfelelően a példában 200 helyett 220 fős lenne a parlament (minden választáson kicsit más lehet). Így a három kisebb párt 60-40-10 mandátumot tud szerezni, ami megegyezik azzal, amit 200 fő mellett (!) arányosan kapnának. De ez még mindig nem arányos. 220 fős parlamentben ugyanis ők is többre lennének jogosultak, a Piros pedig csak 99-re (ehelyett 45%-kal 50%-ot szerezhet). Bár az új-zélandiak vegyes arányosnak, azaz mixed-member proportionalnak nevezik a rendszerüket, valójában nem teljesen arányos (és nem csak a küszöb miatt).
Az e) ábra mutatja a teljes kompenzációt vegyes arányos rendszerben. Ehhez nem volt elég hozzáadni a 20 túlnyúló mandátumnak megfelelő plusz listás mandátumokat, hanem még 23, azaz összesen 43 pluszmandátum kellett hozzá az eredeti 80 listáson felül. A 243 a legkisebb olyan országos mandátumszám, aminél ezen a választáson senkinek nem marad túlnyúló mandátuma (legalábbis a D’Hondt módszer szerint), így a legnagyobb párt sincs túlreprezentálva. A 2025-ös választás előtt még a német Bundestag rendszere ezen az elven működött, ezért ahogy csökkent a hagyományos nagy pártok szavazataránya, úgy nőtt a parlament létszáma. Bár ott ezt “megszemélyesített arányos” rendszernek nevezték, valójában ez az igazi vegyes arányos eredmény.
Térjünk vissza röviden az a) eredményre. Ez az arányos eredmény elérhető úgy is, ha nem hozzáadunk mandátumokat az alulreprezentált pártok számára, hanem elveszünk a túlreprezentált párttól. Ez történik az új német rendszerben, a Bundestag létszámát maximálták. Ez azt jelenti, hogy amely párt egyéniben “túlnyeri” magát, tőlük leggyengébb eredményekkel “nyerő” egyéni mandátumokat elveszik, pontosabban, oda sem adják. Ilyen értelemben ez a rendszer már nem vegyes, mert nincs teljes győztes-mindent-visz (“többségi”) komponens. Az ilyen rendszert nevezhetjük egyfajta “lokalizált”, illetve “megszemélyesített” arányosnak.
Mindkét világ legjobbika?
A vegyes arányos képviselet elve értelemszerűen egyesíti az egymandátumos körzetekben választott képviselők modelljét és az (általában: országosan) arányos listás képviseletet. Az árokrendszerrel szemben nem csak egymás mellé illeszti a kettőt (ami nem lesz arányos), hanem kifejezetten a cél, hogy érvényesüljön az arányosság, de maradjon meg minél több egyéni képviselő. Ilyen értelemben a kettő véglet ideális kombinációjának tekinthető, feltéve, hogy ezek fő attribútumait értéknek tekintjük.
A fő attribútuma az egymandátumos egyéni kerületeknek, hogy az elérhető mandátumszám függényében a lehető leginkább lokalizált képviselet nyerhető, a képviselőket helyben választják és személyekre történik a szavazás. Az, hogy az egymandátumos körzetek országos szinten gyakran (de nem mindig) parlamenti többséggé torzíthatják egy párt képviselőinek számát, nem közvetlen jellemzője a rendszernek, inkább egy tendencia. Hasonlóan, az arányos képviseletben fő attribútum, cél a szavazatok (általában pártok szerinti) egyenértékűsége, a sokpártrendszer és a kisebb pártok jelenléte a parlamentben már inkább csak következmény. Más vegyes rendszerek (megintcsak, pl. az árokrendszer vagy a magyar rendszer) kombinálhatják az említett következményeket (egypárti többségek és kisebb pártok jelenléte), de inkább a kettő eredménye között egyensúlyoznak, minthogy valóban maximalizálnák mindkettő céljait. Ilyen értelemben legalább annyira kombinálják a kettő véglet hátrányait, mint előnyeit. A vegyes arányos rendszer ezzel szemben koncepcionálisan inkább ötvözi a hagyományosan előnynek tekintett jellemzőket, különösen a gyakoribb, “kétszavazatos” verziói. Mivel a listás szavazat arányos képviseletet hoz, általában annál őszintébben szavazhat a választó helyi jelöltekre is. (vö: árokrendszerben vagy a magyar rendszerben mekkora taktikai jelentősége van az egyéni szavazatnak). Az egyszavazatos verziói ezt kevésbé teljesítik.
A vegyes arányos rendszereknél valójában az ördög a részletekben rejlik. Elméletben jól hangzik, a gyakorlatban necces lehet. Erre most csak utalok, egy későbbi írásban kifejtem nemzetközi példákkal, valamint sorra veszem a különböző megoldásokat. Ez majd remélhetőleg rávilágít, miért fogalmaztam meg a következő véleményt, amiben óvatosságra intek a magyarországi jövőjével kapcsolatban:
Legyen-e Magyarországon az új-zélandihoz hasonló választási rendszer?
Nemrég jelent meg a Válasz Online felületén egy javaslat, hogy Magyarországon az új-zélandi mintára vezessünk be vegyes arányos rendszert. Nem akarok túl negatív lenni, de én óvatosságra intenék ezzel kapcsolatban.
Az új-zélandi/német rendszerhez hasonló megoldások vonzóak lehetnek, hiszen látszólag csak nagy arányosítás történik, miközben meg lehet őrizni a megszokott elemeket: 2X, egyéni+listás, küszöb, miegymás. (Szerintem ez inkább negatívum, én annak örülnék, ha szakítanánk a régivel, de vannak más ellenérvek is.)
Új-Zéland látszólag nagyon jó példa egy sikeres, intenzív társadalmi részvétellel történő választási reformra. (Magyarországon én nem számítok pont ilyesmire, egyszerűen nagyon mások a körülmények.) Viszont a választott rendszer (MMP) ettől még nem feltétlenül optimális, bár nekik véleményem szerint elég jól működik a mai napig.
Az MMP kapcsán az egyik probléma a következő trilemma: vagy növelni kell tudni a parlament méretét, vagy potenciálisan “el kell venni” egyéni körzeteket a “győztestől”, vagy nem feltétlenül lesz arányos és kifejezetten ki lenne téve manipulációnak. Magyarországon nem tartom valószínűnek, hogy bárki bevállalná az új német megoldást, amivel a látszólag vegyes jelleget megtartanák, de valójában kiiktatnák az egyéni oldal fix mandátumait. Túl népszerűtlen lenne, ha “egyéni győztesek” nem juthatnak be, míg esetleg “egyéni vesztesek” bekerülhetnek listáról. Egy fokkal talán vállalhatóbb lenne ha a parlament létszáma lenne rugalmas, bár manapság ez se népszerű dolog. Németországban is ezért szüntették meg, és Magyarországon is már láttuk a “kisebbparlamentezés” hatékonyságát.
Az új-zélandi modell akár jó középút lehet, nem engedne annyi pluszmandátumot hozzáadni (mint a régi német), de ezzel a kompenzáció hatásfoka se lenne maximális. Ha nincs teljes kompenzáció, azzal az a baj, hogy nagyon motiválja a pártokat, hogy visszaéljenek vele. Úgy gondolom, minél jobb a politikai kultúra, úgy csökken az esélye a legpofátlanabb manipulációnak (Skócia, Németország...), de a szavazók akkor is alkalmazkodnak hozzá és feszegetik a határait a rendszernek. Rosszabb esetben, ami az MMP-szerű rendszerek esetén sokkal gyakoribb volt eddig (Albánia, Lesotho, Venezuela, Olaszország, Dél-Korea...), a pártok totálisan abuzálni fogják a rendszert, kijátszva a kompenzációt. Ezek nagyon tanulságos példák, ha esetleg ilyen rendszert akarnánk Magyarországnak.
Ezentúl a vegyes arányos rendszer behoz másodlagos problémákat is. Az időközi választások igénye megmarad, de egyben abból következően a listásakat is igazítani kéne, ami megintcsak megítélési problémákba ütközhet. Új-Zélandon ezen felül megjelent az az igény, hogy az arányosság megőrzése érdekében tiltott legyen a frakcióváltás, mandátum-elvesztés szankciójával (“waka jumping”). Remélem Magyarországon ez nem fog bejönni, mert ez a 12 éves cikluskorlátozáshoz képest is sokkal demagógabb vitákat hozna olyan kérdésekben, amiben a higgadtság, és a rendszer holisztikus nézete lenne a jó út. (a borzalmas frakciószabályok kifejezetten ellentétes irányú reformra szorulnának)
Ajánlott:
Hogyan mérjük az arányosságot?
A választási rendszerek arányossága egy olyan aspektus, amire sokan hivatkoznak, de sokszor úgy, hogy a kérdést elmaszatolják. Különösen problémás, amikor a kétfordulós választást egybemossák az “arányos” vagy “arányosabb” rendszer lehetőségével.
Lehet-e arányos kétfordulós választási rendszer?
Én is kritizáltam már itt az olyan javaslatokat (de általában inkább homályos igérgetéseket), amik onnan indulnak ki, hogy “kétfordulós és arányos” választási rendszer kell. Ilyenkor gyakran meg is kérdezem, hogy na most melyik? kétfordulós? vagy arányos?
Továbbra is kérdés az egyfordulós vagy kétfordulós egyéni körzeti rendszer is. Ugyanis, amig egyfordulós rendszer van, addig azonos számú egyéni és listás mandátumnál is előfordulhat, hogy a relatíve legnagyobb párt túlnyeri magát, és vagy aránytalanabb lesz a rendszer, vagy sok kiegészítő mandátum kell.
Amúgy megoldható az arányosítás egyszavazatos rendszerben is, ha a listára csak a töredék szavazatok kerülnek fel, tehát a lista tisztán kompenzációs. Ez a helyzet a magyar önkormányzati választásokon most is nagyobb településen, ott az torzítja aztán el a rendszert, hogy nagyon kevés a listás (kompenzációs) mandátum, illetve ezek elosztása a kis pártokat prefererálja (a közepesekkel szemben) .