A győzteskompenzációról 4. rész
❌ NEM kompenzáció
Azután, hogy a “győzteskompenzáció” miért nem magyar találmány és miért nem feltétlenül a győztest segíti, nézzük meg miért nem kéne kompenzációnak nevezni ezt a bizonyos intézményt, majd azt is, hogy miért nem feltétlenül kompenzáció a “veszteskompenzáció” sem.
Amellett már sokan érveltek, hogy a magyar választási rendszerben a győztes jelöltek után járó töredékszavazatok nem nevezhetők kompenzációnak, sőt, hogy maga a “győzteskompenzáció” szó oximoron. Az elsővel egyet is értek, bár más érvekkel támasztom alá ezt az állítást, a másodikat viszont vitatom: valódi kompenzáció nem létezik egyfajta “győzteskompenzációs” potenciál nélkül.
Van egy olyan tévképzet, hogy ha a győztes jelölt már mandátumot szerzett, az utána járó töredékszavazat nem lehet kompenzációs. Eszerint mivel a szavazat “egyéniben már érvényesült” de ezután még listásként is érvényesülhet, nemhogy nem kompenzációs, hanem egyenesen szavazat-duplázás, esetleg győztes-premizáció. Ezt az érvelést én borzasztóan formalistának és szakmaiatlannak tartom, mert figyelmen kívül hagyja az arányos választási rendszerek egyik fő logikai elemét, pontosan azt, ami az arányosságot egyáltalán lehetővé teheti. Ez pedig maga a “győzteskompenzáció”, illetve a többletszavazatok felhasználása. A D’Hondt, Hare, és egyéb arányos rendszerekben alapvetés, hogy minden mandátumnak “ára” van, de miután egy jelölt mandátumot szerez, de az ár nem lesz hirtelen végtelen: ha egy jelöltnek vagy pártnak több szavazata van a kelleténél, a többlet felhasználható további mandátumok szerzésére (ez maga egyfajta “kompenzáció”, azon belül is szó szerint: “győzteskompenzáció”). Sőt, akár később “az eredeti ár alatt” is lehet mandátumot szerezni a maradékok esetében. Önmagában ez a “kétszeres felhasználás” egy gyenge, szelektíven alkalmazott, szűk eljárási értelmezés, és nem szerencsés annak az eldöntésére, hogy kompenzáció-e a győzteskompenzáció. Hogy hogyan lehet mégis “megmenteni” a magját ennek az érvnek, arról a következő részben írok majd (bár ki lehet olvasni ezekből a sorokból az irányt).
Valójában először talán azt kellene definiálni, hogy mi a kompenzáció. Ezt a kérdést viszont majd ennek a sorozatnak az utolsó tervezett részben szeretném kifejteni. Egyelőre fogadjunk el kompenzációnak bármilyen olyan korrekciót, ami az eredményt legalább egy pártra tekintettel, célzottan (tág értelemben) arányosítani ‘törekszik’.*
Az elméleti polémia előtt illusztrálnám, miért problémás a gyakorlatban a magyar vegyes rendszerekben akár a győztes-, akár a vesztes-töredékszavazatokat kompenzációsnak nevezni. 1990-ben az MDF országos “kompenzációs” listás mandátumok nélkül is már megszerezte az összes mandátum majdnem 40%-át (154), úgy, hogy a listás szavazataránya kevesebb, mint 24% volt. Az, hogy ezután még kap +10 mandátumot, az mindenképp azt jelenti, hogy nem csak kompenzációról van szó, sőt, ez egyfajta győzteskompenzációnak tűnhet. De ekkor még nem voltak (egyéni ágról) győztes-töredékszavazatok a rendszerben, ellenben azokból a körzetekből, amit az MDF nem nyert meg, “veszteskompenzációt” is kapott. Ezek a mandátumok láthatóan indokolatlanok az arányosításhoz, ne nevezzük tehát őket kompenzációnak. (A mai választási törvény már nem is teszi.)
1994-ben hasonló volt a helyzet az MSZP-vel, országosan összesített listás eredmény: 33%, kompenzációs mandátumok nélkül: 202 (52%) mandátum, kompenzációval együtt 209 (54%). Persze, a 202/301 egyébként önmagában kétharmados többséget jelentett volna, ha nincsen országos lista, ezért természetesen jelentős kompenzáció IS történt (301 az egyéni + területi listás mandátumok összege abban az évben), azzal, hogy lement 54%-ra a végső arányuk. De miért csak 54%-ra? Miért kapna egyáltalán egy 33%-os párt “kompenzációs” lista révén még pluszmandátumot is, ha már megszerzett 52%-t? Egy tiszta országos szintű mandátumkompenzációs rendszer nem adott volna ezeknek az országosan felülreprezentált pártoknak egyetlen pluszmandátumot sem 386 fős Országgyűlésnél (egy kb. 530 fős parlamentnél kezdene ez felmerülni). Például a mostani német szövetségi választási rendszer ilyenkor nemhogy nem adná ki azt a rengeteg területi listás mandátumot (amik a magyarban sose volt kompenzációsak), hanem eleve nem engedné megtartani még az összes egyéniben megszerzett mandátumot sem. Na ez már komoly kompenzáció! De ha egyéni mandátumokat elvenni nem is akarunk, akkor még mindig ott a lehetőség a parlament méretének növelésére (ez volt a korábbi német megoldás). Ez is mutatja, amit korábban már megírtam: a magyar rendszert nem “a” németről mintázták, de ha azt is hitték, akkor pláne nagy a baj: teljesen rossz képzetet sikerült meghonosítani arról, hogy mi a kompenzáció. A rossz beidegződések helyett alternatívát viszont én is csak ennek a sorozatnak az utolsó részében fogok kínálni.
Akinek viszont még van kedve jobban elmerülni az elméletben:
Képzeljünk el egy rendszert, amiben egyáltalán nincsenek töredékszavazatok, de egyébként olyan, mint a magyar (országgyűlési): két szavazat, egy egyéni, egy listás, semmi kapcsolat a kettő között. Ezt árokrendszernek hívjuk. Ha minden más marad ugyanaz (ceteris paribus) egy ilyen rendszerben 2014-től 2022-ig minden választáson az eredmény a mostani kormánypártok javára jóval több mandátum lett volna, mint pont kétharmad. Persze az egyéni-listás arányon sok múlik, de ez a fajta rendszer nem ritka a világban, bár meg kell jegyezni, hogy tipikusan nem a 21. századi demokrácia mintaállamai választják maguknak. Most képzeljük el, hogy nincs két szavazat, hanem a listás és az egyéni szavazat ugyanaz (mint a magyar önkormányzati vegyes rendszerben). Ilyen is van pár a világon, két szavazat összekapcsolását mindig lehet kritizálni, de jó érvek is szólhatnak mellette. Mivel általában számíthatunk arra, hogy a két ágon a szavazatok hasonlóan oszlanak meg a pártok között, az eredmény általában nem lenne nagyon más, mint a tipikus árokrendszer alatt. És most képzeljünk el még egy dolgot. Ezt a rendszert úgy módosítjuk, hogy nem minden szavazatot számolunk meg listás szavazatként, ugyanis a győztes jelöltek győzelemhez feltétlenül szükséges szavazatait (relatív többségi szabály mellett a második helyezett szavazatszáma + 1 szavazat) levonjuk minden körzet esetén a győztes párttól. Ez fairebb szabálynak tűnik, mint az árokrendszer nem? Egészen… “kompenzációs”.
Nos, ez a rendszer végeredményben nem más, mint a magyar “győzteskompenzációs” rendszer, azaz amikor a vesztes jelöltekre adott összes szavazat és a győztes jelöltek esetében viszont a csak többletszavazatok számíthatnak töredékszavazatnak. Vagyis egy egészen neutrális szabályhoz képest ettől a rendszertől azért azt várnánk, hogy arányosítson. A gyakorlatban egyébként általában arányosít is, csak nem valami nagy hatásfokkal.
Ettől teljesen eltérő kiindulópontból érveltek már mások a magyar “győzteskompenzáció” ellen, azaz, arra hivatkozva, hogy a győzteskompenzáció kifejezetten aránytalanít, ergo nem kompenzáció. A kiindulópont itt nyilvánvalóan a csak vesztes-töredékszavazatos rendszer, hiszen az önkormányzati vegyes rendszerben is ez van és a régi országgyűlésiben is ez volt. Ezzel az érveléssel az a baj, hogy a győztes után járó töredékszavazatok adott esetben arányosíthatnak is, ha éppen a gerrymandering által aránytalanított eredmény ellen hatnak, azt “kompenzálják” (lásd: 3. rész, miért nem mindig a győztesnek kedvez). Úgyhogy bár azt lehet mondani, hogy akár legtöbb konkrét helyzetben önmagukban nem kompenzációsak (sőt, anti-kompenzációsak), de absztrakt értelemben ez kétesélyes. Sőt, az egyik fő érv a magyar győzteskompenzáció ellen pont az kellene, hogy legyen, hogy amikor szükség lenne rá, akkor nincs vagy nem elég hatékony (ezzel szöges ellentéte a német típusú kompenzációnak), amikor pedig nincs, akkor pedig indokolatlan bónuszt ad.
Melyik a helyes érvelés? A kompenzáció definíciók lehetnek megegyezőek, a “neutrális” kiindulópont más. Az első érvelés annyiban megalapozottabb, holisztikusabban nézi a választási rendszert, míg a tipikus “a győzteskompenzáció aránytalanít” érvelések valamiért leválaszthatónak tartják a “rendes” (veszteskompenzációs) töredékszavazatoktól, ami elég szakmaiatlan (már ha a szakma a választáselmélet…). Valójában mind a kettővel az a baj, hogy azt feltételezik, hogy a töredékszavazatok (akár győzteskompenzációval, akár anélkül) mindig arányosítanak. Ez azonban még a legideálisabb paraméterek mellett se mindig igaz, hát még anélkül. Ellenpéldákat majd külön írok, innen azért hagyom ki mert esetleg komikusan elméletinek tűnhetnek. Jó, akkor, ahogy amikor arról írtam, hogy “nem mindig a győztesnek kedvez”, most is csak azért írom ezt, hogy belekössek, pedig “for all intents and purposes” a gyakoribb érvek a helyesek? Úgy gondolom, nem:
Ezt a sorozatot (paradox módon) azért írom, hogy bemutassam, miért nem a “győzteskompenzációt” kell okolni a rendszerben, hogy miért tévút pont ezt támadni (ami bár az arányosításhoz ebben a formában nem jó, de még egy egészen konzisztens szabály a rendszerben). Ha valakit az aránytalanság zavar leginkább, akkor miért nem a listás szavazatok (jelenlegi, árokrendszer típusú) létét kritizálja, ami önmagában jobban akadályozza az arányosítást (ceteris paribus), mint a győztes-töredékszavazatok? Győzteskompenzációval, de listás szavazatok nélkül a 2022-es választáson az nem 135, hanem 125 mandátumnyi többség lett volna… Egy győzteskompenzációs, de arányosabb módszer csak jobb, mint egy anélküli, aránytalan, nem? Persze lehetnek más legitim szempontok is, de ezeket majd később gyűjtöm össze.
További 4 (remélhetőleg rövidebb és izgalmasabb) részt tervezek még:
✅2. hogy miért NEM magyar találmány (se szűk, se tág értelemben)
✅(2,5. hogy a veszteskompenzáció egy alulértékelten ördögi intézmény)
✅4. hogy miért nem kompenzáció (és hogy a “veszteskompenzáció” se csak kompenzáció, sőt!)
❓5. hogy mi volt a helyzet a régi választási rendszerrel, és mi az a negatív győzteskompenzáció
✅(8,5. hogy mi lett volna pl. 2022-ben győztes-töredékszavazatok nélkül)
*Ez egy nagyon megengedő definíció lesz, például én elismerném legitim “győzteskompenzációnak” a német Bundestag esetében a választási rendszernek azt a rendelkezését, miszerint, ha a szavazatok abszolút többségét szerző párt nem szerzi meg a mandátumok abszolút többségét, akkor annyi további mandátumra jogosult, amivel ez biztosított. Ilyen eset még “teljesen arányos” választási rendszerben is előfordulhat, és így egy ilyen korrekció a szigorúan vett arányosságtól való eltérést is jelenthet, tágabb értelemben viszont talán egy ilyen beavatkozás az eredménybe az “arányosság” szellemében történik (különösen, hogy csak a “szükséges és arányos” mértékben tér el a szigorúbb arányosságtól), hiszen a cél, hogy a többség valóban többségben legyen. Ezzel szemben nem lenne még ebben a definícióban se ‘győzteskompenzáció’ a görög többségi bónusz, hiszen az nem csupán kifejezetten az arányosságtól tér el, de azt nem ‘törekszik’ célzottan és konzisztensen egy tágabb értelemben vett arányosságra sem: a relatív többséget (akkor is, ha az csak legnagyobb kisebbség) növeli, akár nagyobb relatív többséggé, akár abszolút többséggé, akár nagyobb abszolút többséggé. Hiányzik mind a ‘célzott’ (precíz) beavatkozási mód, mint a tág értelemben még arányosnak tekinthető cél. Ezzel a többségi bónusz nagyrészt inkább anti-kompenzáció, mint kompenzáció (kompenzáció akkor és csak a szükséges mértékig lehet, ha egészen véletlenül egy adott esetben azt a célt is szolgálja - max. pár mandátum erejéig a pl. 50-ből - mint a német “győzteskompenzáció”).